Aktuális gondolatok (mármint az enyémek)

Miután kiírtam ezt most magamból (szívesen mondanám, hogy visszaolvasva az egészet, de mint általában, most sem olvastam vissza magam, pedig alighanem nem ártana...), azt gondolom, ez most egy amolyan, nem mondtam még senkinek, elmondom hát mindenkinek tipusú bejegyzés... Lelkizés ellen beoltottak itt álljanak meg! :)

Viszonylag régen pszichoanalizáltam magam... Ahhoz csönd kell... Vagy nyugalom... Vagy egyedüllét? Nem is tudom. Igazából azt hiszem, varrás közben is folyamatosan jártatom az agyam, és analizálok. Valószínűleg ez normális...

Most éppen arra gondolok, vajon mit ünnepelnek odakint, ami még tűzijátékot is érdemel. Fogalmam sem volt, hogy megint fiesta van. Mindegy is!

Arra gondoltam, összeszedem, mi foglalkoztat mostanában igazán. Igazán elszomorító, ami a három leggyakrabban emlegetett/túlagyalt témámat illeti: munka, munkahelyi szocializálódás, görcsös megfelelési vágy. NEM JÓ! Pedig jól vagyok ám, csak a munkáról terelődjenek el a gondolataim, onnantól minden oké! Erre ez a hétvége például remek volt, mert gyakorlatilag nem is gondoltam rá, maximum, amikor a robogózni tanulás okára kalandoztak a gondolataim. Ah, meg egyszer tegnap kifakadtam Balinak a kis spanyol kolléganővel való viszonyomról.

Na merthogy röviden az van vele, hogy emberileg azt hiszem, kedvelném ezt a 21 éves kis fruskát, hacsak nem kaptam volna (5 hónapja folyamatosan) ízelítőt a munkához való hozzáállásából. Nem igazán szeret dolgozni, sokat tol át ránk, segítséget kér, arra hivatkozva, hogy sok a dolga, de közben hooooossssszúúúú-hosssszúúú szüneteket tart, és ha a helyén van is, inkább szocializálódik a kis barátaival, ahelyett, hogy koncentrálna. Mindez csak azért zavar, mert közben meg van róla győződve, hogy sokat és jól dolgozik. Pedig nem. És persze a hibáit nem tudja kijavítani, az is ránk marad. Nagyon nehéz szitu, különösen, mert nagyon politikusan elkezdett bennünket áztatgatni a céges barátai előtt, néha a fülem hallatára szíd minket. Pedig ez borzasztó igazságtalan, hiszen alapvetően is sok segítséget kapott tőlünk, a legelején volt, hogy még egymás között is konfrontálódtunk a harmadik (magyar) kolléganővel, hogy ne segítsek már ennyit neki, mikor nekünk is rohadt sok tennivalónk van. Nem részletezném, nem is említeném, de egyszerűen olyannyira foglalkoztat ez a patt helyzet, hogy hétközben kb. ez az egyetlen, ami el tudja terelni a figyelmemet a konkrét munkáról. Nem viccelek, gyakran álmodom munkával. És hát elég szánalmas, hogy a kislánnyal (így nevezzük őt, valahogy így alakult) való viszony/konfliktus tereli el róla a figyelmem... Kezdek megint arra gyanakodni, hogy valaki berakta ide a céghez, hiszen a nővére egy nagy cégnél fejes, miért ne tudna ilyet is, hiszen a főnökeink is tudják, hogy nem szuper, ráadásul más teamekből hosszáállás, magatartás, be nem passzolás miatt raktak már ki szívfájdolom nélkül embereket. Nem mintha én rosszat kívánnék a kislánynak, de legalább valami kis figyelmeztetést kaphatott volna néha. Talán majd változik a helyzet, ha a kisfőnök megtartja a "szembesítést"... Most ez az ötlete támadt...

És a másik, maga a munka! Komolyan elgondolkodtam azon, amit korábban írtam is már, hogy mások szerint ez a meló nem stresszes. És arra jutottam, hogy bizonyára ez így van. Velem van a baj. Egészen egyszerűen nem tudom levetkőzni azt, hogy el akarjam végezni a feladataimat. Lehetőleg mindet. Lehetőleg még aznap, akkor is, ha sokszor bizonyítottam magamnak, hogy ez lehetetlen. Van hogy tovább maradok bent, igaz, mostanában egy kicsit azért javult a helyzet. De még a túlórakérdésnél is jobban bánt, hogy bent egészen egyszerűen nem szánom magamra még a hivatalosan kivehető szüneteket sem. Ha a hétvégi, Bali által végzett fejmosásnak köszönhetően kényszerítem is magam valamivel arra, hogy igenis feláljak a képernyőim elől, akkor is arra koncentrálok, mi van még hátra. Tűrhetetlen, hogy gyakran nem kelek fel megtölteni az üvegemet, vagy pisilni... Igaz, ha nem iszom, akkor az utóbbival sincs túl gyakran dolgom... Most azt határoztam el, hogy visszaváltok 1 literes üvegről fél literesre, hogy igenis kényszerítsem magam arra, hogy többször álljak fel megtölteni. Mert odáig fajult megint a helyzet, hogy pénteken pl. reggel megtöltöttem a bögrém, meg ittam a csütörtökről maradt vízből. Nem volt ebéd szünet, ezért fel sem keltem, és amikor a dühöngő fejfájásra gyógyszert kellett bevennem, szinte felháborodtam rajta, hogy elpazarolom az időmet víztöltésre (merthogy ugye nem volt mivel bevenni a gyogyót). Amikor valakivel együtt megyek a víz- és kávéautomatákhoz, akkor kicsit jobb a helyzet, de NEM VAGYOK NORMÁLIS.

Szóval azt is elhatároztam, hogy a dilis, önszuggerálós videók hatására naponta elmondom magamnak, hogy elég jó vagyok, megfelelek, nem kell túligyekezni a dolgokat. Mert ha nagy gáz lenne a munkámmal, akkor nyilván gyakrabban járnának a nyakamra. Erre kellene koncentrálnom! Most, hogy két hétig megint egyedül voltam a pozíciónkban, megint felgyűlt minden, de egészen egyszerűen nem stresszelhetem magam azon, hogy nincs kész ez vagy az, vagy hogy mi lesz így a bónuszunkkal... Őszintén szólva a bónuszt lesz@rom. Mármint nyilván jó, ha van, de most megint annyira elfáradtam, és ráadásul a nagy igyekezet ellenére sem valami fényes a helyzet a hónapzárás előtt egy héttel, hogy azt is hangsúlyoznom kell magamnak, hogy ezért sem éri meg... Kicsit rövidebben ez az egész úgy hangozhatna, hogy szeretném levetkőzni a görcsös megfelelési vágyamat!

Igazából ez a hülye vágy az élet elég sok területén jellemez, és elég sok gátat is okoz... Mindig is gyűltek otthon az oda nem adott, saját készítésű ajándékok, mert nem feleltek meg a magamnak állított mércének; nem kezdtem bele dolgokba, mert úgysem tudom teljes elégedettségemre elvégezni; nem indultam ilyen vagy olyan vetélkedőn, mert nem lehetek a legjobb, és így tovább... Naaaagyon nem jó ez így! Persze az évek alatt azért ez tudatosult bennem, és a magam primitív módján dolgoztam is rajta, de nem vetkőztem le teljesen. Sőőőt! Ahogy most ezt így leírtam, az is eszembe jutott, hogy mennyire nem vág össze ez a bennem rejlő önfejű, makacs, csakazértis Szilvivel. Merthogy az is jellemez, hogy amit viszont elkezdek, azt csakazértis megcsinálom, végigcsinálom, jól csinálom. Aztán rájöttem, hogy nagyonis összevág ez a kettő... Lehet, hogy nem is másoknak akarok megfelelni, hanem magamnak? Annak amit én gondolom, hogy mások várnak tőlem??? Valószínű. 

Hmm, gyerekkorom óta szeretném hallani mások gondolatait, vagy néha láthatatlannak lenni, hogy megtudjam, mit gondolnak rólam. Akkor most mégis nekik akarok megfelelni?

Vagy azért állítom magamban magasabbra a lécet, hogy biztosan megugorjam azt, amit mások valóban elvárnak? Valószínű.

Csak az a baj, hogy ha az ember a tökéletesre törekszik, és a saját elvárásai szerint nem tudja azt teljesíteni, akkor örökké elégedetlen lesz. Az lennék???

Bizonyos szempontból tuti, de pl. a körülményeimmel, a Balival való kapcsolatommal, azzal, hogy hol és hogy élünk most, tökéletesen elégedett vagyok...

...

Basszus! Létezik az, hogy bármit megfelelőnek/jónak tarthatok, ami nem rajtam áll, de amihez a saját teljesítményemre van szükség, az sosem lehet elég jó nekem? Hűűű... Hát mondom, hogy nagyon nem jól van ez így!

És most arra gondolok, hogy nagyon jó helyen vagyok itt most. Lehet, hogy ezért vagyok itt? Egyszer egy akkor Madridban élő magyar lány blogjában olvastam, amit - ha szavakba nem is öntöttem addig - én is megéreztem itt, hogy a spanyolok imádnivalók, mert olyannak fogadnak el, amilyen vagy. Nincsenek előítéleteik a bőrszín, a nemzetiség, sem akármilyen hovatartozás miatt. Elfogadják a másokat, esélyt adnak bárkinek. És egyébként azt is látom, hogy még az itt élő magyarok is felveszik ezt a jó tulajdonságot (vagy eleve azok kötnek ki itt, akik ilyenek, ez is lehet), ami azért is remek dolog, mert spanyol ismerőseim/barátaim továbbra sem nagyon vannak...

Lehet, hogy azért vagyok most itt, hogy azt tapasztaljam, hogy mások elfogadnak, és ezért magamnak is el kell fogadnom magamat, ahogy vagyok?

És hogy könnyebb (és mások számára is aktuális) vizekre evezzek, mostanában sokat foglalkoztat a karácsony. Hogy már itt van a nyakunkon. Hogy nem utazunk haza. Hogy szeretnék szépen felkészülni rá: nem ajándékokra gondolok, sokkal inkább hangulatra, meg persze némi külsőségre. Hogy süssek mézeskalácsot, amitől karácsonyillat lesz, hogy szépen csomagoljam be az ajándékokat (amiket nem mellesleg még ki kell találni, sőt meg kell valósítani), vagy hogy karácsonyi dekorációt készítsek a lakásba. Amint azt mondtam, a Pinteresten egy ideje tűzögetem az ünnepi csináld magad ötleteket, de a gyakorlatban semmi...

És egy kis hülyeség a végére: lehet, hogy ezt is a karácsonyvárás teszi velem. Tegnap egy álomra ébredtem. Sétáltunk egy budapesti barátnő-kolléganőmmel. Egyszercsak lehegytam őt, és ahogy elhaladtam mellette, észrevettem, hogy babakocsit tol (véletlenül tudom, hogy foglalkoztatja a gyerekvállalás gondolata), így aztán örülem nekik. Aztán tovább beszéltem hozzá, de ahogy csekkoltam, Bali ott van-e, látom, hogy ő meg a másik oldalamon sétál. Szintén babakocsival :) Lehet, hogy ez az első álmom a majdan vállalandó gyerekünkről? :) Aztán felébredtem. Valószínűleg a döbbenettől. És elmeséltem az álmomat a Balinak, akivel együtt kisütöttük, hogy az is simán lehet, hogy az álmomban ő Borsót tologatta, azaz itteni babás barátaink kislányát, akit már valóban volt szerencséje kocsiztatni :)