Hihetetlen... megint csak a bő szókincsemről adok tanúbizonyságot, de hát ez van: nem lehet elhinni, hogy már eltelt egy hónap a szülinapja óta... Két év meg a születése óta... Wow
Fantasztikus ez a kismanó! Szuperjó szövege van és remek humorérzéke. És ezen felül is remek érzékkel teszi oda a mondatokat. Ma pl. apjával kettesben mentek délelőtti sétára, amíg én próbáltam egy kétévesek számára is ínycsiklandozó ebédet összedobni. Balival mindig téma ez, hogy szerinte túl sokat cipelem, mindig mondja, hogy vele nem is kéretőzik fel karba annyit. Hát ma nem ennek a napja volt: Mia felkéretőzött, és Bali elfáradt, mire merte megjegyezni, hogy hát a motort is cipelni, a hátizsákot is és Miát is... Apa nem bírja, gyere csak a lábadon! Erre Mia ellenpontként, a maga komolyságával megeresztett egy olyat, aminek feltehetőleg minden anya örülne... de apa kevésbé: "Anya karja erős!" Majd onnantól kezdve állítólag tudott sétálni a saját lábán :D
És itt még vicces sem akart lenni! :D :) Hát én nem is tudnám jobban szeretni. Még akkor sem, ha ma olyat is mondott nekem, hogy ne pusziljál meg, illetve, hogy nem engedem meg, hogy kiszívd az orromat. Pedig az utóbbi héten általában az a duma, hogy "anyának megengedem", aztán persze elhúzódik, de akkor is...
Ja, merthogy taknyos szegénykém, de szerencsére nem atomul... De az elmúlt hetekhez képest ez semmiség. Azzal kezdődött a vesszőfutás, hogy szeptember legvégén egyszer feljajdult, hogy fáj a füle. Majd sok feljajdulást az orvoslátogatás követett, ahol 10 napos antibiotikum kúrára utaltak. Hős volt, mindig bevette a gyógyszert. Az utolsó adag gyógyszer esedékességekor viszkető, vörös kiütések jöttek ki rajta, és futótűzként terjedtek el a kis testén. Egy órán belül dokihoz vittem, szerinte valami vírus, bár én említettem, hogy ilyen hosszan antibiotikumot még nem szedett, de mindegy, kapott is rá szirupot, ami persze nem tetszett neki. Délután úgy láttam, hogy nem javul, sőt mintha dagadnának az ízületei, ezért egy másik helyre is elvittem, mert a mi dokink akkor már nem volt. Jó sokat vártunk, majd a doki azt mondta, jó gyógyszert kapott, helyes a diagnózis, normális a dagadás. Másnap délutánra már a kéz- és lábfejei dagadtak, de annyira, hogy fogni nem tudott vele, és fájt neki, úgyhogy vissza az eredeti dokihoz, aki ekkor már mégis gyanakodott az antibiotikumra, és azt is mondta, hogy a dagadás nem a kiütéses dolog normális lefolyása, úgyhogy azonnal a kórházba egy sürgősségi vérvizsgálatra. Ott horror volt a vérvétel: lepedőbe csavarták, egy ápoló ráfeküdt, egy másik intézte a tűt, és még ki is akartak küldeni azzal, hogy úgyis ugyanúgy sír majd, ha itt maradok. Hát esélytelen volt, hogy kimenjek. Szörnyű volt látni, de kitartottam, és az ordítása ellenére is mosolyogva tartottam benne a lelket. Sajna nem használt, hogy előtte elmondtam, hogy ez ugyanolyan lesz, mint az általa korábban végignézett vérvételem... Sírt, nagyon sírt, aztán a vége felé már csak azt sírta hörögve, hogy "nem tetszik ez a vizsgálat", úgy 50-szer :(
Vérvétel után várakozás az eredményre, meg a pisimintára, ami szintén nehezen jött. Aztán hosszú idő után minden negatívan jött vissza, csak a rendes laborba küldött rész hiányzott, de közben ránk esteledett, és mivel az utolsó 24 órában romlott, és nem derült ki az oka, jobbnak látták befektetni minket. Jó kis éjszaka volt a két óránkénti lázméréssel, a szomszédban valaki sugárhányásával, öklendezésével, de legalább nem volt más a szobánkban. Ő egy kis hős volt, és a reggeli vizitig annyian vizsgálták, hogy megtanulta azt is, hogy amikor hallgatják a tüdejét, sóhajtani kell. Olyan cuki!Közben az új gyógyszerre jól reagált, a kiütések tünedezni kezdtek, és a dagadás lement. Ami már ott új tünetként kijött, és még mindig, másfél hét után is fennáll, az viszont elég rémes: érintésre, nyomásra vörösödik a bőre. Mindenhol. Elég szörnyű rajzolatok tudnak kialakulni, de már ott tartunk, hogy kb 5 perc múlva eltűnnek a foltok, ami a kezdetekhez képest remek.
Egy éjszaka után kiengedtek, pontosabban én dönthettem, hogy maradunk, vagy visszajárunk kontrollra. Én pedig úgy döntöttem, hogy akármikor odamegyek, akármilyen napszakban és akárhányszor, csak alhassunk otthon. Ennél jobban nem is dönthettem volna, mert egy órán belül szobatársunk érkezett, úgyhogy alig vártam a zárójelentést.
Ha ez nem volna elég, a kórházbamenetel egy hetes fordulójára ismét új tünet jelent meg (aznap délelőtt volt a második kontroll, amikor még se híre, se hamva nem volt ennek): Miának úgy elkezdett fájni a lába, hogy a délután előrehaladtával alig tudott járni, ha mégis sikerült, leülni nem tudott, bicegett, de leginkább karba kéretőzött még lakáson belül is. Estére sírhatnékom volt, és menni akartunk a kórházba, aztán valahogy meggyőztük magunkat, hogy jobb az éjszaka itthon fájdalomcsillapítóval, aztán reggel indulunk. Éjjel mintha meg sem mozdult volna az egyes (jópár) ébredések között, szóval éjjel is fájt neki. Reggel is mondta, és ijesztően bicegett, úgyhogy irány a kórház. Ott a vizsgálat előtt elpanaszoltam mindent halálra vált ábrázattal, majd megvizsgálták, átmozgatták, és talpra állították: azt mondták, menj oda, oda ment, azt mondták, lépj fel, fellépett, ülj le, leült... Varázsütésre... Mivel jele sem volt az elmondottaknak, nem küldték ultrahangra vagy további vizsgálatra, azzal indítottak útnak, hogy ibuprofent kaphat. Ez 5 napja volt, és azóta is volt pár alkalom, hogy fájlalta a lábát, de olyan vészes nem volt. Illetve pénteken estefelé kicsit mégis, mert akkor meg a lábfájás mellett csalánkiütést láttunk rajta, de a lábfájás estére elmúlt, a csalánkiütésre adtam neki az azóta amúgy abbahagyatott gyógyszerből 2-szer, és elmúlt viszketéssel együtt. Az utolsó kontrollon kiderült, hogy a lassú laboreredmények is negatívak lettek, úgyhogy igazi diagnózis, avagy ok nincs. Én az antibiotikumra gyanakszom, de a dokik szerint valami vírus. Mindenesetre meg nem nyugodtam, de próbálom nem betegként látni őt az elvörösödések ellenére sem, mert bízom benne, hogy most már legyűrjük, akármi is okozta ezt.
Tegnap és ma szép hosszúkat aludt (a korábbiakkal ellentétben), ami remélem igazi gyógyító alvásnak számít. Ebben bízom, és a Jóistenben meg a folyamatos jobbulásban. És ha valaki antibiotikumot akar neki adni, annak elmesélek mindent, hátha a sztori végére átgondolja kicsit.
Szabad nekünk drukkolni!
