MIA 3 ÉVES

Teljes képtelenség, kérem szépen, hogy 3 év telt el azóta, hogy másodszor is hazaküldtek a kórházból, mondván, ez a baba még nem akar kijönni. És annak, hogy az ezt követő órákban mégiscsak elment a magzatvíz, mert Mia bizony akart jönni. Nem értem, hova repül az idő... Tényleg igaz az, hogy az éjjel ébren töltött percek óráknak tűnnek, de az évek pillanatoknak. 

Így eshet meg az is, hogy a cimkék közül már nem választhatom a Mia babásat, csak a Miásat, mert bizony ő már igazi kislány. Egyenrangú beszélgetőtárs magyarul. Vitapartner a legtántoríthatatlanabb fajtából. Igazi makacsság, főleg amikor arról kell (akar) engem meggyőzni, hogy ő bizony nem fáradt, és bizony soha többé nem alszik. Szó szerint hangzott el ez a szájából. Még 3 perccel elalvás előtt is. Igazán sajnálja az időt a pihenésre. Kijárta a bölcsit, és sokszor ott is kacérkodott a nemalvással, de nyáron itthon igazán elszánt, harcos amazonnak kellett ahhoz lennem, hogy lekaratézzam a délutáni szieszta időben. 

Most elkezdte az iskolát (a jelentkezést, nyílt napokat és az ezzel járó paráimat most hagyjuk, a lényeg, hogy bekerült arra az első helyen megjelölt helyre, ami itt a környék ásza). Igen, iskolát, mert itt nincs külön ovi, hanem 3 éves kortól az iskolába kerülnek a gyerekek, és elkezdik őket betűkre és számokra tanítani. Nekem persze ez is para, mert ilyen korban szerintem csak szabadon kellene játszaniuk, de itt ez van, és nincs választás. Remélem, hogy itt, ebben a legjobb intézményben nem kényszerítik arra, hogy válasszon a jobb és bal keze közül, bár valószínűleg ez a legkevesebb. Főleg mert azért még váltott kezes, kezd látszani, hogy valószínűleg jobb kezes lesz. De most a beszoktatás után (merthogy röpke 3 nappal azt is letudtuk) kezdek megnyugodni, mert a suli (amit a magyar megfelelőjére tekintettel sokszor óvodaiskolának nevezünk itthon) szupernek, és ami fontosabb, Mia tökéletesen oda termettnek tűnik. Számomra félelmetes a tempó, de közben örömteli is, mert a második napon simán mondta, hogy igen, elmehetek, a negyediken pedig teljes időben ott is maradt. Igaz, alvás nélkül, de egyben gond nélkül is.

Ha már mérleg, meg kell említeni, hogy a szókincse magyarból elképesztő, a szövegeiben szinte mindig tökéletesen használja a kifejezéseket, mindent a helyén. Sokszor úgy érzem, hogy nemhogy nagyobb gyerekekével vetekszik verbális téren, de felnőttekkel is. Spanyolul és katalánul szavakat és kifejezéseket tud: a bölcsiben használt, napirenddel kapcsolatosakat (kezet mosunk, elpakolunk, alvás, evés) kifejezéseket, az állatok és egyes kaják, gyümölcsök helyi megfelelőjét, elvileg a köszönéseket, de a gyakorlatban sokszor nem akaródzik neki használni azokat. És az az érzésem, hogy többet ért, mint amennyit elképzelni tudok, csak ahhoz még nem érzi magát elég biztosnak, hogy mondatokban beszéljen.

Nagyon jól fog az agya, és tényleg elképesztő a dumája. Most épp ébredt egyszer, és félálomban síró hangon közölte, hogy "táncolni akarok"! Vele igazi tánc az élet! Néha ugyan az én idegeimen, de az kell :D Ahogy 1 éves kora óta idegeimen táncolás volt az evés témája en bloc, úgy továbbra is az az alvás. Mert azt tényleg nem akar, hiába javult meg (hozzáteszem szakaszosan) az étvágya. 

Szuperül mozog! Amennyire aggasztott, hogy 2 évesen nem ugrott páros lábon, annyira nem kellett volna, mert most kilométereket tenne meg páros lábon ugrándozva, és a csillagokat leígérné az égről egy trambulinozásért. Még akár pisilni is elmegy. szóval remekül közlekedik. Amikor éppen nem viteti magát :) A babakocsi használatunk gyakorlatilag a távoli, sok sétával elérhető helyekre korlátozódik, vagy azokra az esetekre, amikor egyszerűbbnek tűnik a kocsit megpakolnom a vállam helyett. Szépen rollerezik, de a futóbicikli nem izgatja. A pedálos inkább, úgyhogy az egyik ajándéka egy pónis bringa lesz. Merthogy milyen is lehetne egy pónirajongó kislány bicaja? Meglátjuk! Pónink mindenesetre megszámlálhatatlan, lassan kilóban mérhető mennyiségű van. És pici, kedves sárkányunk is.

Idén nyáron megtanult úszógumival és karúszóval úszni, ami, azt hiszem, óriási teljesítmény. Továbbra is nagyon szereti a vizet, bár az utóbbi egy hétben érthetetlen okból sír, ha az arcát mossuk, és kéri, hogy azonnal töröljük meg, bár strandoláskor órákig ázott vígan... Remélhetőleg ez is csak múló szeszély.

Idén januártól fokozatosan elhagyta a pelust, márciusban már bölcsibe is nélküle ment, pár hónapja pedig alváshoz sem kell neki. Az egyetlen, amihez még pelus kell, az bizony a nagy dolog, amit előre jelez, és szinte kivétel nélkül számomra tartogat, így ezzel sincs különösebb gond.

Nagyon szereti a társaságot, a gyerek- és valójában a felnőtt társaságot is, csak vele foglalkozzanak. Különösen a magyar kisbarátaival szeret hancúrozni, és abban a közegben lubickol igazán. Nyilván a közös nyelv teszi. Az unokatesók ötthon még ennél is nayobb slágerek! Rajong értük, és szó szerint csüng rajtuk, hogy öröm nézni! Szuper baráttá nőtte ki magát Rosé cica, aki megtűri az épp nyugodt Miust, és befekszik az épp alvó Mia szobájába. Illetve akkor is, ha nincs itthon. De persze ki tudja űzni a bőréből is, ha épp olyanja van. Közös kedvenc tevékenységük a ceruzák és zsírkréták szétterítése nappali szerte nagy-nagy örömömre... De szupercukik!

De ha mérleg, akkor a gyermekévek száma mellett meg kell említeni más családtagok gyarapodását is, és itt nem a saját sajnálatos kilóimra gondolok, hanem Balázs diplomái/szakképzései számát is, amik idén szeptemberben növekedtek, és szintén Balázs munkahelyeinek számát, amik szintén októbertől növekednek 1-gyel. Szintén szintén és szintén, ha esetleg kevés volna a szintén... :D

Az én munkahelyeim száma (még így passzívan is) valószínűleg fogyatkozni fog, nade ez még a jövő kérdése, mert csak ma reggel 7-kor fog lejárni a 3 évre kért fizetés nélküli szabadságom. 

Ami engem illet, varrogatok a nagy szabadidőmben, de őszintén szólva nehezemre esik Mia említése nélkül definiálnom magam. Pedig ő maga kérdezte egyszer, hogy "Anya, te ki vagy, ha nem az én anyukám?"

Ami viszont mindennek a lényege, hogy leírhatatlanul sokkal gazdagítja az életünket a ma reggel 7-kor 3 éves Mia, akit egészen egyszerűen tökéletesnek, avagy kicsit hosszabban nagyon a szám íze szerintinek tudnék titulálni. Nem lehetne jobb, és nem lehetnénk szerencsésebbek senki mással.

Éljen Mia soká boldogságban, egészségben! Isten éltesse a kis hercenőt, a kis aranyhajat, kicsi Miát, az én kicsi lányomat!

Mia már két éves - Isten éltesse őt!

A hihetetlen erre a jó szó, akárhányszor is írtam már le... Nem megy a fejembe, hogy múlt el ennyi sok idő a kisasszony születése óta, amire pedig (majdnem) úgy emlékszem, mintha tegnap(-előtt) lett volna. Itt jegyzem meg, a tegnapelőttre talán kevésbé emlékszem.

Szóval 2. Kettő. Két éves a babám, aki valójában már sokkal kevéssé baba, mint kislány. Mit kislány? Kishölgy! Fantasztikus személyisége van, ami feltehetőleg valamennyi kétévesről elmondható, csakhogy mivel Mia beszédfejlődése ennyire előrehaladott, ezt maximálisan meg is tudja mutatni. Tényleg nincsenek rá szavak. Vagyis vannak: az övéi, de nagyon ritka az, hogy rendesen le is tudjam jegyzetelni a dumáit. Egyik délután (még a bölcsiszünetben, azt hiszem, de összefolynak a napok) éppen írtam az aktuális beszólogatásait, és ő közben játszott, úgyhogy elkezdtem real time-ban jegyzetelni: Mia diktált :D Valami fantasztikus, de ezt majd valamikor le is akarom ide jegyezni, mert érdemes... Gyakran kellene ilyet csinálnom. Na meg a videók: nem lehet elég belőlük, noha a képekkel karöltve felemésztenek minden rendelkezésemre álló memóriát. Ma fel akartam írni, de eddig sem sikerült, hogy mondott egy ilyet: "az egészséges kislány azt mondta, nem jöhet ki." Én csak ültem ott előtte, és kérdésekkel próbáltam utána járni, honnan jött ez. Részben sikerült: a honnan nem jöhet ki kérdésre a "toronyból!" választ kaptam, ami egyértelműen az aktuális kedvenc, Aranyhaj lakhelye, de hogy az egészséges honnan jött??? Mostanában megint nem nagyon evett, és egyik reggel bölcsibe menet a gyümölcsökről nyomtam neki a sódert, hogy szeretjük, mert finomak, és ráadásul egészségesek, így jót tesznek a pocinknak, hiszen vitaminok vannak bennük, stb. De hogy vajon innen-e??? Passz. Á, vagy most esik le, hogy tegnap a könyvtárban volt egy betegséges könyv kórházzal, aminek viszont volt szülészete is, és ott beszéltem neki arról, hogy nem, azok a babák nem betegek, hanem csak most születtek. Talán itt jött képbe az egészséges kislány?? Könnyen lehet, hogy ezt már sosem derítem ki. Ami viszont ebből is látszik, hogy minden információra harap, arra is, amire látszólag nem figyel. Van, hogy napokkal később köszön vissza, de egyértelműen kiderül, hogy mennyire figyel.

A két éves Mia okos, kedves, gondoskodó, akaratos, nagyon ügyes, de ha valami nem megy elsőre, könnyen elveszíti a türelmét. Aztán sokszor már egy nagyobb levegő után nekivág újra. Mert csak a tökéletes megoldás az elfogadható számára. Sokszor kér segítséget a számára adott pillanatban kivitelezhetetlen dolgokhoz (tőlem és Balitól csak), aminek kifejezetten örülök, és nagyon remélem, hogy a segítségkérés és elfogadás  megmarad erényének. Nekem ezzel folyton bajom van, szóval ezt tényleg erénynek érzem. 

Könnyen a szívébe fogad embereket és másokat, és akikkel ezt teszi, azokról folyton érdeklődik, felidézi a velük kapcsolatos emlékeket: "kitől kapta azt Mia?; mit csinált Lili?; mit mondott Móni?; hova ment a bácsi?; mit énekelt Sheila; mit evett a póni?"

A bölcsit szereti (apropó, a bölcsisztorival is adós vagyok még), de azt még jobban, ha én is ott vagyok vele. Mostanában tesztelgetem, mit/mennyit érthet, bár nagyon nehéz, mert én egy szót nem beszélek katalánul, ott viszont nem csak spanyolul, de sokszor (talán többször is) katalánul beszélnek a kicsikhez. Na de a lényeg, hogy nem csak egyes szavakat tud már spanyolul mondani (sajnos a bölcsiben még nem), de a "mit csináltok olyankor, amikor azt mondják nektek, hogy...? típusú kérdésekre szinte mindre tudta a helyes megfejtést. Elképesztő! Tényleg az!
Gondoskodó alatt nem csak azt értem, hogy szereti megetetni a cicát, vagy elaltatni, elringatni a játékait, de azt is, hogy amikor mondjuk nekem fáj valami, és előtte megemlítjük, kérés nélkül nyomja a megfelelő helyre a gyógyító puszit.

A szülinapját apjautazás miatt barátokkal előre hozva ünnepeltük vasárnap, amire ezúttal meghívtunk két gyermektelen barátunkat is, hogy ne csak baba social life-ról beszélhessünk. A bulira nálunk került sor, mert az utóbbi hetekben kissé lehűlt kint, és hát mint kiderült, nem lettem sokkal oldottabb háziasszony, de végül is, nem ezen van a hangsúly. Így alakult, hogy "kicsi Mia"[ahogy mostanában hívja magát (kicsit korábban "én kicsi Miám" volt az általános, azelőtt Miuska)] eddig már 3 darab 2 éves szülinapi tortán van túl. A másodikat a bölcsire készítettem, a harmadikat mára, csak nekünk, egy pici tortát, mert azt szeretne Miuska :)

Mindhármat én készítettem, de a harmadik, már megúszós jelleggel készült, szerencsére, ő azt is nagyon élvezte. Főleg a tényt, hogy az ő szülinapi tortája, mert ugye az evés nem az erőssége...
Teszek fel egy videót is arról, milyen cukker táncot lejtett vasárnap: 

És a társaság, bár többen betegség miatt távol maradtak, avagy a tömeg miatt a konyhában buliztak a fotózás alatt:

Nade most elmegyek aludni, mert lecsukódik a szemem...

5 éve Barcelonában

Ki gondolta volna 2011. november 17-én, hogy az eredetileg tervezett 2-3 éves barcelonai kiruccanás még 5 év múlva is tart?!
Rögtön az elején leszögezném, hogy önként, mindenféle kényszer nélkül jöttünk és maradtunk, és azt is, hogy továbbra is úgy tervezzük, hogy hazaköltözünk.
Szívesen vagyunk itt, mert jó. Élhető a város, tele programlehetőségekkel, érdekes és eléggé megunhatatlan helyekkel, az utca embere kedves, még ha 5 év alatt azért mással is találkoztunk. Nagyon kedvező a klíma, bejön, hogy nincs fagy :) Balázsnak meg nyáron bejön a légkondi :)
Anyukám "önkéntes számüzetésnek"  hívja, pedig azért már ő is tisztában van vele, hogy nem senyvedünk/szenvedünk itt. Én különösen odavagyok érte, és tudom, hogy kicsit (nagyon) a szívem szakad majd meg, amikor itt kell hagynom a várost. Persze hazalátogatni nagyon jó, de mindig jó ide hazajönni.
Hogy miért szép itt, azt lehetetlen, amiket itt felhozok, messze nem kimerítő jelleggel sorolom, és biztosan nem fontossági sorrendben. De azért csak hadd soroljam :)
Szeretem a város átláthatóságát, közlekedését és hiperszuper tömegközlekedését. Az időjárást már említettem, és szeretem, hogy bár most épp esik, biztos lehetek benne, hogy ha nem is feltétlenül ma vagy holnap, de biztosan 4 napon belül gyönyörű napsütés lesz. Nagyon ritka, hogy több napig húzza a csúnya idő, de az volt a leghosszabb idő, és a saját elméletem, mely szerint max 4 nap eső után verőfényes napsütés következik, többször beigazolódott.
Szeretem az utca emberét, azt hogy (néha már-már idegesítően) ráérősek, alapvetően derűsek, és ehhez az elmúlt 14 hónapban az a tapasztalat is társult, hogy borzasztóan gyerekcentrikusak: a babához, gyerekekhez mindenkinek van egy-két jó szava, kedves mosolya. Az a fajta nyíltság és közvetlenség, ami itt jellemző, az otthon már gyanús. Persze én nem élveztem, amikor a pár napos Miát mindenki megsimogatta volna az utcán, de hát nekem meg úgyis abban (is) kell fejlődnöm, hogy határozott nemet tudjak mondani. Ha magam miatt nem is, Mia miatt mindenképpen.

Jó az egészségügyi rendszer, amit így gyerekszülés után volt szerencsém tesztelgetni. Kicsit idegesítő, hogy mindenre paracetamolt javasolnak, de ez sok helyen van így. Ismeretlen viszont a hálapénz és mindennemű pénzdugdosás. Magánkórházban szültem, de még ott sem kellett fizetni az apukának is bentalvást biztosító szobáért, és a 3féle választékot kínáló menüért sem, hiszen arra van a biztosítás. Az otthoni állapotokkal összehasonlíthatatlanul jobb az intézmények infrastruktúrája. Nem csak a magánkórház épülete, de a szimpla körzeti orvosi rendelőé is.
Visszatérve az utcára, van és jó a köztisztaság. Rendezettek a parkok, amiket az emberek használnak is, nem úgy mint otthon. A parkokban mindig virágzik valami, szezonálisan cserélik a virágágyásokba ültetett növényeket. Anya azon van fennakadva, hogy az utcai ágyásokba most fehér cikláment ültettek százszámra. "De hiszen az otthon legalább egy ezres tövenként!" Ha már a növényeknél tartunk: pálmák, narancsfák és bouganville-ek között azért vidámabban telnek egy kontinentális éghajlaton nevelkedett ember hétköznapjai.

Az emberek eljárnak otthonról reggelit, ebédelni, vacsorázni, csak úgy kávézni és sörözni is. Ennek itt kultúrája van. És nem kell hozzá kiöltözni, mert annyira mindennapos. Nem mondom, hogy mi is minden étkezést házon kívül költünk el, de az otthoninál lényegesen gyakrabban ülünk be.
Ezer dolgot sorolhatnék anélkül, hogy a végére érnék, de ha már mérlegelek, meg kell említeni, hogy 5 éve nem gondoltuk, hogy itt születik és cseperedik majd Mia, akiért szintén nagyon hálás vagyok. Igen, a városnak is :)
Száz szónak is egy a vége, szeretem!

Már 9 éve együtt

Bár ennek nem sok köze van Barcelonához, de annál több hozzánk, úgyhogy csak megírom: ma éjjel 9 éve lesz, hogy először találkoztunk Balival.
Köszönöm Neki az elmúlt 9 évet, amit velem párt alkotva lehúzott, köszönöm, hogy méltónak tartott arra, hogy a felesége legyek - már 6 éve - és hogy a Világ legnagyobb Kincsét hoztuk össze Mius személyében! KÖSZÖNÖM, BALI, HOGY VAGY!
Akkoriban mindketten kicsit nagyobb társasági életet éltünk, gyakrabban volt buli a nemalvás oka, és egyetlenek voltunk egymásnak. Aztán teltek az évek, eljöttünk Budapestről, nekem a napi társaságomon kívül a munkám is megváltozott, Barcelona rengeteg élményt adott, és végül a fantasztikus kislányunk is itt született. Most néha túlontúl otthonülők vagyunk, és még így sem jut mindig időnk egymásra, mert minden Mia körül forog, az új barátainkat is ritkábban látjuk, de sosem cserélném el az életemet! Ha az altatások, nemalvások miatt néha nem jut semmi időnk beszélgetni, akkor is tudjuk, hogy ott vagyunk egymásnak!
Köszönöm a támogatást, nyugalmat és kiegyensúlyozottságot, amit árasztasz!

Örülök, hogy akkor ott voltam 9 éve ;)
Csók!
"szilvike"

4 éves mérleg (nem teljes és teljesen komolytalan)

Ezt a bejegyzést egész biztosan több részletben tudom csak megírni, mert jelen pillanatban egyetlen gondolat miatt nyitottam meg a blogot: deklarálni, hogy nem is lehetnék messzebb 4 évvel (pontosabban 4 évvel és közel 2 hónappal) ezelőtti önmagamtól, de nem is lehetnék jobb helyen és főleg nem lehetnék jobban önmagam a jelenleginél.

Ezt a gondolatot tervezem összekötni a mérlegeléssel (ami egyébként mostanában szintén Miához kötődő szó lett, hiszen hetente, vasárnap esténként tartjuk a naaagy mérlegeléseket :)).

Erre viszont egész biztos nem vagyok képes most, az éjjeli 2 órás etetés közben ;) Így viszont, lehet, hogy a végére teljesen más lesz a mondanivalóm, de sebaj. Régen ezt sem hagytam volna... De régen magam rendelkeztem az alvásidőmmel. Még terhesség alatt is inkább én rendelkeztem vele, amikor azért már Mia bele-beleszólt a folyamatokba :) Most bizony fél óra alvás is alvás. Sőt, 5 perc is. Bár utóbbi esetben sokszor inkább az ébrenlétet választom.

De vissza a tárgyhoz!

Kicsit több mint négy éve, 2011. november 17-én érkeztünk Barcelonába. Négy bőrönddel. A cuccainkat gyorsan megsokszoroztuk, már csak a Budapestről érkező csomagokkal is, majd itt is nagy gyűjtésbe kezdtünk. Nem igazán szándékosan, csak hát ilyenek vagyunk. Vagyok... Balázsra sokszor rájön a selejtezhetnék, érzésem szerint néha túl nagy léptékben is, de én valahogy mindig találok még helyet, ahova el lehet suvasztani egy jókora halom cuccot, és csak például egy költözés alkalmával jövök rá, mekkora hiba volt.

Mégis, egyetlen egy "csomagocska" van csak, ami nélkül egy tapodtat sem mennénk már, az pedig Mia baba. Jó jó, természetesen Rosét is visszük magunkkal bárhová költözünk, és egy halom dolgot, de a lényeg ez a kicsi szív, akit már sosem engedek ki a látómezőmből. Éjszaka sem :D Na jó, akkor sokkal inkább ő nem enged sehova. Volt ugyan már jobb éjszakánk, de most Mia megint arra ösztönöz, hogy éjszakánként gondolkodóba essek. Nem baj, hiszen, ez a bejegyzés is elmaradt volna (igazság szerint már november óta így is elhúzódott).

És itt kanyarodnék megint vissza oda, ahonnan elindultam: négy éve még csak gondolatban létezett ez a mi mindenhozá hurcolt kis csomagocskánk, leginkább mások fejében, azokéban, akik már gyakorlatilag az esküvőnk óta kérdezgették, mikor lesz babánk. Mi még szerettünk volna adni magnknak egy kis időt kettesben, és bár végül talán pár évvel a tervezettnél hosszabbra sikerült ez az időszak, nem bánom. Hiszen ha korábban jött volna, biztosan nem Mia jött volna. Azt sem tudom, otthon, amellett a munka mellett megfogant volna-e, hiszen 24-ből 16 órát biztosan stresszben töltöttem.

Ha már mérleg, az is hozzátartozik, hogy egy jogász szakmával kevesebbem van. Nyilván nem én vagyok az első, aki egy időre (mások jellemzően egy-két GYES idejére) szögre akasztották az ipart, úgyhogy talán nem lehetetlen elvárás magammal szemben, hogy egyszer majd még újra a szakmámban dolgozzak. Na mondjuk nem várom, azt azért leszögezhetem. Valóban szerettem csinálni, és néha egészen meggyőztem magam affelől is, hogy jól csinálom, de sosem lettem az a vérbeli jogász, a furmányos, a nagymenő, aki megmondja a frankó, vagy akár csak csatába száll az ügyfelekért. Én az ideális alkalmazott voltam (vagyok), aki a háttérben remek munkát képes végezni, és bár időről-időre képes, mert muszáj, szerepelni, de azt egyáltalán nem élvezi. Élveztem rájönni dolgokra, megejteni, úgy megfogalmazni egy beadványt, hogy az az ügyfél érdekét maximáslisan képviselje, de ugyanezt szóban, egy tárgyaláson... Az küzdelem volt magammal. Legyőzni a korlátaimat. A magamnak állított korlátaimat.

Itt viszont sikerült (ugyan hosszú idő után) olyan munkát találni, ahol maradhattam a háttérben. Ahol icipici pont voltam (vagyok még most is papíron, de ha holnap lejár a 16 hét szülési szabi, már lassan tényleg csak voltam) egy óriási gépezetben. Ahol még a közvetlen kollégák is preferálták az írásban való kommunikációt. Ideális. Most pedig teljes állásban anyuka lehetek. Itt aztán vannak döntési helyzetek. És azonnali reagálást igényel folyton. Mintha csak erre edzettem volna egész munkával töltött életemben. Más, nagyon más mint régen, de az biztos, hogy szükséges (volt hozzá) a "magabizonytalanságom" háttérbe szorítása.

Megemlítem, mert mérlegelek, hogy a négy év ellenére sajnos nincs plusz egy (pláne nem kettő) nyelvvel többem, mert hát a spanyolom nemhogy nem javult, de még romlott is a munkában, hiszen szinte mindig németül és angolul kommunikáltam. Azért bővült a szókincsem, főleg értésben, de mindig is a beszélt nyelv volt a számomra nehezebb. Ami ezen a téren pozitív, hogy a teljes terhesgondozást, szülést és most a gyerekorvoslást is végig spanyolul tolom, így a babavárós és babázós szókincsem egészen kellemes. Sőt ha már itt tartunk, a spanyolok közvetlenségének köszönhetően némi babához gagyogás is ragad rám. Ennek ellenére továbbra is a saját fejlesztésű "babecita" (kiejtve babeszita) becenevet használom a Babácska mellett (a -cita egy kicsinyítő képző, a babénak meg ugye semmi értelme, mert a baba bebe volna, de hát ez már csak ilyen szilvilogikával készült szó). Szoktunk hozzá spanyol szavakkal tűzdelt magyarul is beszélni, de inkább csak poénból, ha úgy jobban cseng valami, és ezáltal jobban szórakoztatja a kishölgyet. Mert bizony, olyan nagylány ő már, hogy fel lehet vidítani nyelvi eszközökkel :D A kezdetektől használom a "baba-bábá, bebe-bébé, bibi-bíbí, bobo-bóbó, böbö-bőbő, bubu-búbú, bübü-bűbű" mondókámat, amivel a magyar magánhangzókat "verem a picikém fejébe", de pont ezen a héten kezdük a Halász Jutka összes hallgatását a Hívd a nagymamit című albummal, amiről határozott kedvencünk a lálálelélóluli. Mindenkinek ajánlom, fantasztikus darab, mind szövegben, mind dallamaban nekem való. Vagyis a babának, vagyis talán tényleg nekem, és rajtam keresztül babecitának, mert egyértelműen jókedvre lehet deríteni vele. Énekeljük és táncolunk rá, és ez nagyon bejön neki. Akkor a Halász Jutka összes most még egy pozitív elem a mérlegemben, ugye? :)

További pozitív elem a sok-sok szeptemberi-októberi bébi csoportja az itteni magyarok között. Még ha személyesen nem is nagyon jönnek össze a találkozók, a facebookon támogatjuk egymást. Ha jól számolom, már 12 baba született meg a terheses csoportunkban, és az anyukák közül négyen elég szoros kapcsolatban is vagyunk. Leginkább csak online, de az mindannyiunknak nagyon megfelel, hiszen (bár a fene sem gondolta volna) szoptatás közben remekül lehet a baba megzavarása nélkül pötyögni.

Ha valami negatív Babácska születése óta, az az, hogy vele együtt rengeteg féltés és aggodalom jött a Világra. De azt hiszem, ez természetes, és a rengeteg öröm kárpótol mindezért. Csak úgy, mint az alváshiányért :)

Azt hiszem kár lenne tovább ragoznom, sosem tudok a gondolatsor végére érni (ez talán köszönhető a mostanában eléggé agysejtbomlasztó életvitelemnek is), úgyhogy nem is erőltetem. Így legalább 25-26 órán belül bejegyzés lesz a vázlatból, még ha nem is befejezett. És 3-4 alkalom alatt "papírra is vetettem". 

Összegzésül csak annyi, hogy bár a család és a barátok továbbra is hiányoznak, mégsem lehetnénk jobb helyen, mint itt a babasétáltatásra leginkább alkalmas Parc de la Ciutadella szomszédságában, a napfényes Barcelonában, ahol most januárban is tud 22 fok meleg lenni :)

Két éve

Bizony, pontosan ma van két éve, hogy leszállt velünk, négy óriás, illetve két kézipogyi méretű bőröndünkkel a repülő :) Vicces, nem tűnik ennyinek, pedig ha jól számolok, akkor tényleg eltelt ez a két év... 2011. november 17. csütörtök volt!

Mi is történt azóta címszavakban?

- két hét szállodában lakáskereséssel fűszerezve, alapvető adminisztráció lebonyolítása, közben Balinak még egyszer haza is kellett ugrania otthoni banki ügyintézés miatt, csak hogy egyszerűbb legyen;

- a remélt, megtalált és azóta is jól szolgáló lakás belakása (beköltözésre kb. három óránk volt, másnap Bali munkába is állt), szépítgetése, vagy inkább csak otthonosabbá tétele, amibe Ikea barátnőnk itt is nagy segítségünkre sietett;

- Balinak munka, nekem munkakeresés (eleinte, illetve borzasztó sokáig minden eredményt nélkülözve, amiről persze nem akartam írni, nehogy az otthoniak aggódjanak);

- ismerkedés Barcelonával és a környékkel;

- a Barcelona, a klíma és a tegner adta előnyök kiaknázása: szeretünk itt élni. Szép, tiszta, európai... még a sok "cerveza, beer, coca-cola, agua"-kiabáló paki, és rengeteg más bevándorló és turista mellett is. És azok a pálmafák! És a tengerszag, sirályok. Hogy télen sem kell folyton fűteni (sokan egyáltalán nem is fűtenek, de hát én ugye fázós vagyok..), meg hogy akkor is süt a nap, ha tél van, és nincs az utcán lagyak sem. Gyönyörűek a parkok és egyáltalán a növényzet: amit otthon a lakásban tartva óvunk, abból itt sövényt csinálnak az autópálya mellett.

- ismerkedés a helyiekkel, illetve (a facebook közreműködésével) az itt élő magyar népességgel, akik között találtunk egy csapatnyi azóta is kitartó barátot - viszonylagos zárkozottságom ellenére már merem ezt mondani, mert ha nem is mindenkivel azonos intenzitással tartjuk a kapcsolatot, azért a rendszeresség tagadhatatlan, és alapvetően pozitív közös emlékeink vannak velük. Sőt! Volt itt a társaságon belül már mindenféle élethelyzet, nem csak csillivilli, és mégis összetartottunk. Nem vártam, nem hittem, de azt hiszem, most már tényleg barátok vagyunk. Most épp azt tervezzük a karácsonyra szintén itt ragadókkal, hogy tartunk közös karácsonyt. Lenne/lesz töltött kápi, rántott hal krumplisalival, meg nyilván más tipikus kari-kaja, karácsonyfa, meg Borsóbaba személyében még csodálattól csillogó gyermektekintet is... És ha már nem is a saját családunk körében ünnepelünk, legalább az egyik napra összejövünk. De vissza a listámhoz...

- utazások: közösen "ismerjük meg Spanyolországot/Katalóniát" (...és Párizst) szellemben, Balinak ezenkívül "utazzuk keresztül ismét a fél Világot egy hét (turistáskodásmentes) USA-ban dolgozásért" mottóval is... 2x... Továbbá 1x Németországba, más alkalommal Hollandiába is "ellátogatott" a kevesebb élvezet, több munka kedvéért. És persze utaztunk haza is, főleg amíg még a párosunk szerencsésebbik (?) tagja, én, munka nélkül tengette hétköznapjait;

- látogatók: jött hozzánk szülőpár, testvér, barát, barát barátja, kolléga kollégája, rég látott/hallott osztálytárs, ismerős és ismeretlen. Büszkék vagyunk arra, milyen jófejek vagyunk :D és örülünk annak, hogy pozitív meglepetések értek bennünket. Még akkor is, ha alig vagy egyáltalán nem ismert "ismerős" jött hozzánk, mégis pár nagyon vidám napot töltöttünk aktuális látogató(i)nkkal. Szeretjük megszerettetni a várost, nekem legalábbis igazi örömet jelentett, ha elégedettséget láttam a vendégeink arcán, és mindig arra törekedtem, hogy a következő napon még lenyűgözőbb helyre vigyem az illetőt. De ezzel együtt is, azt már több ízben megbeszéltük, hogy lakótársat huzamosabb itt lakásra nem keresünk, még ha el is férne plusz egy fő a lakásban. Ehhez már túl öregek??? Megállapodottak, túl kényelmesek vagyunk. Más lenne persze mondjuk még egy fürdőszobával, de talán még úgy se, max ha nagyon rászorulnánk valami miatt. Mostanában a látogatások csökkennek ugyan, és az érdeklődőket is talán kicsit elriasztja a hír, hogy egy ideje lakáscserét fontolgatunk. Pedig nem kéne, mert csak nézelődünk, és a sokféle igényünknek elég nehéz megfelelni, így nagy eséllyel változatlanul itt lakunk majd.

- fotók: a helynek, az utazásoknak, a látogatóknak és az itteni barátainknak is köszönhetően a számítógépem ismét nyögdös lassan a kezelhetetlen mennyiségű fénykép súlya alatt. A gigabájtok csak úgy röpködnek, ha Szilvi kezébe fényképező kerül...

- hobbikeresés: ez leginkább részemről, ugye amíg a szinte hihetetlenül hosszú ideig tartó átmeneti munkanélküliségem tartott, kerestem kicsit magam: nem lettem hivatalos kagylófűző vagy dekupázsmesternő sem, sőt a székújjáteremtős projektem is megállt (eddig) kettőnél, de azért voltak próbálkozásaim, míg végül egy valószínűleg nagyon tartós hobbira leltem a varrásban. Pont tegnap gondolkodtam el rajta, hogy a vágyakozás, ábrándozás és a tett közötti gátat pont az egyik itteni barátnővel, Zsanival folytatott chat-elés szakította át, amikor küldött egy linket azzal, hogy pl. itt tudsz varrógépet venni. Addig is már majdnem elhatároztam magam... többször is :D De az a link vezetett a matri oldalára, ahol hosszas keresgélés után kiválasztottam az én kis holland barátnémat :)

- kinyílás: kiscit a Világra, kicsit az emberek felé, mert ugyan Balival elég jó kis egységet képezünk, és valószínűleg csak kettesben is tökéletesen boldogok lennénk itt, ilyen távol is, de a túl sok szabadidő lökött az azelőtt csak hallomás szintjén (igazából mondjuk havi egy belépés szintjén) ismert facebook és az ott szerveződő barcelonai magyarok felé. És a nyelviskola által sem csak nyelvvel gazdagodtunk, hanem némi nyitottsággal (még ha ez a jelző továbbra sem igazán alkalmazható ránk). Ja, és nyelvcseréltünk is, ami egy időben kifejezetten nélkülözhetetlennek tűnt. Na, most már nem így van, de ott is szocializálódtunk kicsit.

- spanyoltanulás: merthogy a megszerzett tudás, még ha néhol bizonytalan lábakon áll is, azért elvitathatatlan. Legalábbis nem adnak el, és nem halunk éhen, ami kifejezetten hasznos. De hogy ne menjek tovább, már csak az is nagyon hasznos skill, hogy értem mit jelent, hogy "Besame, besame muuuuuuucho" vagy hogy "Tengo la camisa negra" vagy hogy "Me duele tanto" :D Igen, nagyon vicces, hogy a korábban ugyan énekelt, de sohasem értett dalok szövegét, legalábbis részben megértjük, és időnként el is csodálkozunk.

- aztán a hosszú-hosszú-hosszú semmit követően (avagy mondhatnám, hogy "a semmittevésen túl, még néhány takaró megvarrásán is túl, ahol a kurta farkú malac is túr") megtaláltam a munkámat is. Nem vártam én hogy itt, külföldön a szakmámban helyezkedjek el, és bár mondtam, hogy vállalnám, nem lett volna a kedvencem sem a pizzafutárkodás sem, sem pedig a call centeres munka sem. Valójában az ideális lehetőség talált rám, és ha lassan is, de talán kezdem kapizsgálni már azt is, hogy itt nem kell mindent aznap. Persze itt is vannak szituk, amikor jó lenne tegnapra, stb, de alapvetően azért nem kell (nem kéne legalábbis) belehalni. Lassan eltelik a fél évem, és volt már elbeszélgetésem is, és akarnak munkaszerződést hosszabbítani is, ami persze jól esik. Csak persze lehetne ez a cég egy kicsit közelebb is, hogy lassabb ütemben olvassam ki a könyveimet. Reggel és este 1-1 óra azért sok utazás, főleg, hogy az 1 óra minden alkalommal kevésnek is bizonyul. Sokat utazom, na! De hát ez van, majd ha megtanulok robogózni...

Olyan sokat sorolhatnék még, de hát a lényeg, hogy eltelt két szép év, és jó sok élményt gyűjtöttünk. Már most tudjuk, hogy amikor majd eldöntjük, hogy elég volt, nagyon nehéz lesz itthagyni ezt a helyet, de gyönyörű emlékeket viszünk majd magunkkal!

Egy éves mérleg

Nagyon telik az idő...

Most éppen azért jutott eszembe ez a közhely, mert tegnap volt egy éve, hogy négy nagy és egy pici bőrönddel körítve felszálltunk egy gépre, ami egy egészen új életbe repített minket.

Egy év...

Elég sokminden történt azóta, és bár sok nehéz a kategorizálás, és néha még azt sem könnyű eldönteni, pouitív vagy épp negatív-e az adott esemény, érzek egy icipici vágyat arra, hogy mérlegszerűen vegyem számba a dolgokat. Na persze most a fejlettebb közgáz-érzékkel bíró barátaink nyilván röhögni fognak (és külön kérem Klári elnézését, akit annyiszor nyaggattam hülyébbnél hülyébb mérleg-kérdésekkel; sajnálom, de nem fogott rajtam a nevelés), mert a munkához feltétlenül szükségesnél mélyebben sosem merültem el a könyvelősdiben. Maradjunk inkább abban, hogy megpróbálok most +/- jeleket rakosgatni az eltelt év eseményei, dolgai, tényei elé, nem minden esetben erkölcsi értékelés lesz ez, néha csak darabra +/-.

Az első hetek:

+ 1 repülőút (az első, amikor nem foglaltunk visszautat)

+ 1 költözés (az elején bizony egy szállodába, ami azért nagyon furcsa érzés)

+ 1 blog nyitása (ez persze akár "-" is lehetne, hiszen visszaolvasva nem feltétlenül értem, mire fel oly nagy a közlési vágyam :))

+ 1 külföldi ideiglenes letelepedés (sokan képesek voltak ennél nagyobb ugrásra, hiszen Bp-Barcelona nem a Világ, de nekünk ez az első, leszámítva persze a Pécs/Eger-Budapest költözést)

+ 1 új idegennyelv elsajátítása (ez azóta is folyamatban, mondjuk azt, hogy azóta is folyamatosan ismerkedünk)

+ 2 hét lakáskeresés idegennyelvi környezetben

+ 1 lakás + környék felfedezése, amit igazán magunkénak érzünk

-------------------------------------

- 2 magyar munkahely

- 2 család (fizikai/geográfiai) közelsége

- "100" barát otthonhagyása

Összességében: Bár most is úgy érzem, hogy alaposan és elvben hosszan mérlegeltünk, és végül - ugyan a konkrét elhatározás nagyon rövid idő alatt született meg - jó döntést hoztunk, a kiköltözésünk valamilyen szinten mégiscsak fejesugrás volt az ismeretlenbe.

Az első hónapok:

+ 1 külföldi munkahely (a Balié ugye, ami ugyan nagyjából a régi és legfőként fix volt, de egy picit csak ijesztő, hogy Európa túlsó csücskéig jöttünk miatta)

+ 1 új évszak felfedezése: a "barcelonai tél"

+ 1 kultúra ízlelgetése

+ 1 bérelt lakás otthonosítása (persze ez is mindig folyamatban van)

+ 1 közösségi oldalban rejlő lehetőségek kiaknázása, ezáltal néhány virtuális ismerős helyben

----------------------------------------

- 1 karácsony otthon (és úgy általában is, milyen karácsony az, ahol nemhogy hó, de hideg sincs igazán?)

- 1 Újév otthon

Összeségében: Úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettük volna, és bár az otthoniakkal csak a rövidke hazautak alkalmával tud(t)unk találkozni, az internet óriási találmány, ami azért jóval elviselhetőbbé teszi a távolságot.

Az eltelt egy év:

+/- nagyon sok szabadidő egyikünknek (na melyikünknek??? :))

+ 1 város felfedezése (Spanyolországé még ezután következik)

+ sok barát és családtag látogatása

+ 1 tengerpart minden előnye (az még nem derült ki, vannak-e hátrányai annak, hogy 5 perces sétával leérhetünk a partra, de remélem, ha eddig nem találtunk ilyet, ezután sem fogunk)

+ néhány új barát (mert a virtuális amigokból lassan-lassan tényleg barátok válnak)

--------------------------------------------

- egyetlen negatívum, hogy még mindig nem tudom pontosan, ki leszek én itt, azonkívül persze, hogy boldog és ráérős feleség, igyekvő spanyoltanuló, az online-világ lelkes kiaknázója, időnként a "csúnya-" és szépirodalomba belefeletkező olvasó, főként csak a személyes megfigyeléseit, érzéseit leíró blogger, hajdan és majdan jogász, hobbikreatívkodó hobbilakberendező és újonnan talán egy kicsit nyitottabb, be- és elfogadóbb valaki.

Összességében egészen jól állunk, és ami önző módon fontosabb, jól érezzük magunkat, egy szuper klímájú, csodaszép és nyüzsgő városban. Nem panaszkodunk! Nem érezzük a spanyol válságot, ami kétségkívül létezik ugyan, látjuk, és meg is éljük, mert munkát találni azért nem akkora élmény itt sem... de ha a spanyolok tudnának máshoz is viszonyítani, mint amit szeretnének, talán ők sem éreznék olyan kínzónak... Az elmúlt egy évben belefutottunk itt számos kisebb és kettő általános sztrájkba (huelga general), amiről nekem csak az jut eszembe, hogy - még ha itt is történtek "balesetek" sztrájk és tüntetés közben - itt még a sztrájknak is van kultúrája. Az emberek hiszik, hogy tudnak változtatni, illetve hogy van értelme kinyitni a szájukat. Na, hát ez is egy új tapasztalat, új élmény... Hogy pozitív-e? Jó kérdés. Talán ha majd látom mindezek eredményét, meg tudom mondani. De ezzel kissé elkalandoztam...

A lényeg, hogy tényleg jól érezzük  itt magunkat, főleg annak tudatában, hogy kevesebb mint egy hónap múlva kicsit hosszabban hazalátogatunk, és reményeink szerint sok elmaradt találkozót pótolni tudunk majd!

Szögezzük le...

... azt, hogy Barcelonaban nyár van. A partok már nemcsak hétvégén vannak tele turistákkal, hanem úgy általában is. A hőmérők higanyszála nem megy 20 fok alá, este 11-kor jöttünk hazafelé tegnap, és még akkor is annyit mutattak az utcai kijelzők (a blog hőmérője bolond, február óta változatlanul 12 fokot mutat... a miénk most éppen 38 fokot, de azért azt sem mondanám valósnak). Igaz, hogy késő este az ember el tud viselni egy vékony pulcsit esetleg (Balázs például nem), de kabát már egyértelműen nem kell.

... azt, hogy Balázs munkakezdése óta hat hónap telt el, és fél év elteltével még mindig van itt mit felfedeznünk (még a városon belül is, nemhogy a környéken...). Igazából azt kell mondanom, hogy egyre jobban szeretünk itt lenni. Ahogy kezdünk belemenni a nyárba, egyre inkább érzem, hogy jó lesz ez itt! Holott azért nyilván nincs kolbászból a kerítés...

... azt, hogy Szilvi még mindig háztartásbeli... Mondom én, hogy nincs itt még a Kánaán... Hát igen: nem hiába mondják, hogy Spanyolországban őrült nagy a munkanélküliség, utánam sem kapkod senki. Na azért az hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem a legjobb piac ez itt nekem: a város hivatalos nyelveit nem beszélem, a diplomám egyértelműen hazaköt, és - bár ezt nehezemre esik bevallani - derogálna szobalánynak szegődni. Van ugyan egy jó nagy halom multicég, ahol az angolommal és / vagy németemmel megállnám a helyem, de erről eddig senkit nem volt alkalmam meggyőzni. Majd ez is lesz valahogy! Addig pedig igyekszem rászolgálni a feleségek, sőt háziasszonyok gyöngye címre: főzök, mosok, takarítok, VASALOK (valaki tudja, miért szedtem csupa naggyal), és mindezt egyre jobban. ...csak sajnos egyre kisebb lelkesedéssel, mert néha ez mind nem elég ahhoz, hogy helyén értékeljem magamat. (Köszi szépen szüfrazsettek! Nélkületek mindezt a Világ legtermészetsebb állapotának érezhetném...)

... azt, hogy a rajtam néha eluralkodó dolgozhatnék ellenére igenis jól érzem magam! Persze-persze, a család és a barátok hiányoznak, de hála a fapadosoknak, egyre többen látogatnak el hozzánk (és szeretik meg Barcelonát), akik még nem szántá rá magukat az útra, azokkal marad a skype, amit azóta is remek találmánynak tartok! Most még az azóta Svájcba költözött Klárival is tudunk így beszélni, és ha minden jól megy a skype-konferenciás baráti csevegések köre egyre csak bővül majd! Mellesleg már itt is elég sok ismerősünk van, akikkel - ha még nem is hamarkodnám el a barátság szó használatát - egyre többször találkozunk, a nyári hónapokban a part igazi közösségformáló erővé is változik, úgyhogy bizakodom e téren is.

... azt, hogy a külföldön élésben az a legijesztőbb (számomra, mert ez semmiképpen nem lehet objektív), hogy sokmindenről lemaradhatok, amiből csak otthon vehetném ki a részem. És akkor itt megint a családra és a barátokra utalnék, de - anélkül, hogy ezzel bárkit meg akarnék bántani - most elsősorban az merült fel bennem, hogy lemaradunk az unokaöcsikéink és unokahugicáink első lépéseiről, szavairól, karate-edzéséről, fodrásznénis hajvágásáról, stb. És bizony egyáltalán nem meglepő, ha a kisebbek (a másfél-kétéves korosztályra gondolok) nem emlékeznek ránk, amikor hazalátogatunk. Mert mennyi az az 1-2 nap/vagy inkább csak pár óra egy olyan picikének?

Hogy valami pozitívval fejezzem be, azt is leszögezném, hogy haladunk a spanyol nyelvvel is. Igaz, most éppen az egyik múltidőn akadozom (az indefinidon), mert igazán nem könnyű, pedg ez még csak a második múltidő... De határozottan egyre többet értünk, és használgatjuk is. Persze megesik (miért is ne esne meg???), hogy a fagyizóban una bola helyett una bolsa fagyit kérek a néni nagy mulatságára (magyarul egy gombóc helyett egy szatyor); vagy hogy a Burger Kingben spanyolul leadott rendelésem felvételéhez a pultos srác odaküldi az angolul beszélő munkatársát (tszem hozzá, ez azért lehet, hogy a spanyolok angol kiejtése miatt esik meg); vagy hogy az előre begyakorolt, és azt gondolnám, tökéletes spanyolsággal kiejtett 2-3 mondatom után a liftben a szomszédok megkérdezik, hogy és ugyan honnan jöttem :) Nade e nélkül nem is érezném, hogy "englischman vagyok New Yorkban". Ezeket nem csk a mulatság kedvéért írtam le, hanem azért is, hogy az idelátogatók ne gondolják, hogy én leszek a tökéletes megoldás a spanyol (vagy pláne katalán) étlap elolvasására vagy a piaci kofákkal való alkudozásra... Hát az még nem! Illetve nem kifogástalanul és főleg egyáltalán nem zökkenőmentesen.

És szögezzük le azt is, hogy most éppen szorgoskodnom kellene Bali szülei érkezésére, ehelyett pedig jól elírkáltam az időt...