Lekopogom...

...mert ezt sem bíznám a szerencsére, de kopogás után el kell, hogy áruljam: munkát kaptam :)

Szerdán hívtak egy aznapi interjúra egy olyan pozícióra, amire ugyan nem pályáztam, de a német miatt a közvetítő úgy gondolta, egy próbát megérhetek. Hát hívott, én igent mondtam, interjúztam közvetlenül a cégnél, mondták, hogy sürgős, de aztán egy napig csend volt. Gondoltam is, hogy akkor ez is egy tapasztalat, és ennyi, de ma délelőtt hívott a közvevítő, hogy az enyém a hely.

Így alakult, hogy hétfőtől dolgozom, Spanyolországban először állok munkába - ha igaz -, és eléggé izgulok is. Egy multinacionális cégnél, kicsit talán az unalomról árulkodó "fedőnév" alatt fogok dolgozni, számlákat jóváhagyni, és általában sok pici számot és betűt bogarászni, elveszni az adminisztráció tengerében. Vééééééééééégre!

Ami vicces, hogy a kiírás alapján kb. az lesz a dolgom, amire Bali cége kifejlesztette a cég alapszoftverét :D Konkurálunk, konkurálunk! Kíváncsi vagyok, fel tudom-e venni a versenyt, egy 100 lap/percet bíró szkennerrel és a Kofax Capture-rel. Szilvia "Capture" Szathmáry, erre a névre pályázhatok :D

Na nem azt mondom, hogy pont erről álmodoztam másfél évig, és még az sem biztos, hogy megfelelünk egymásnak. Egészen biztosan nem innen megyek majd nyugdíjba, és ha tetszik is, nem valószínű, hogy könnyű lesz beleszokni. Majd meglátjuk! Egyelőre pozitívan állok hozzá: igenis arra vártam, hogy egy cég végre komolyan vegye, hogy én a magam diplomájával és a jogin kívül nulla, azaz 0 munkatapasztalattal külföldön, teljesen más profilban gondolkodom; nem, nem véletlenül nyújtom be az életrajzom; és igen, tényleg dolgozni szeretnék. És igenis örülök annak, hogy mégsem feltétlenül csak a call centerek világa nyitott egy spanyolul nem jól beszélő, irodai munkában gondolkodó külföldi számára itt Barcelonában. Mert ugyan azt is szívesen vállaltam volna, be kell vallanom, nem megnyugtató a gondolat, hogy napi 8 órában 3 nyelven felváltva telefonáljak, mert mint említettem korábban, a nyelvek közötti váltás mindig egy kis stressz, főleg ha hirtelen, szóban kell produkálnom.

Bízom benne, hogy képes leszek teljesíteni, jól végezni a dolgom, bármi legyen is az, és abban is reménykedem, hogy a munka (és a munkahely) is megfelel majd nekem.

Ami a munkavégzés helyét illeti: multinacionális cég, tipikus iroda, sok külföldi; ami viszont a hátulütő, hogy pont ott van, ahonnan Bali cége beköltözött tavaly júliusban. Szóval metró+busz+1óra menetidő szükségeltetik majd minden nap... Oda és vissza is. Nade valamit valamiért, nem?

Mellesleg még így csak az ajánlat tudatában, még szerződés nélkül is boldogsággal tölt el, hogy picit én is hozzákeresek az álmaink megvalósításához, és - bár nem szívesen mondtam, főleg nem írtam róla - igen megterhelő volt lelkileg, hogy én csak úgy itthon vagyok. Nem betegen, nem terhesen, nem gyerekkel, sőt mindezek nélkül! Nem mintha valaki neheztelt volna ezért rám, sokkl inkább önmagammal szemben.

...és igen, szörnyű volt a tudat, hogy mások - akarva akaratlanul, akár jó-, akár rosszindulatból - mégis egy cimkét tesznek rám: a lány, akit eltartanak, a még mindig munkát kereső Szilvi, a focistafeleség...

Utóbbi - bár eredetileg talán viccesen - egy amúgy kedves itteni ismerős lány illetett ezzek a jelzővel, amitől már elsőre is kicsit félrenyeltem, másodszor, harmadszor viszont már kifejezetten rosszul esett, és bántott, hogy nem láthatja vajon az illető, hogy ennek a szónak egyetlen pozitív vagy kedves aspektusa sincsen. Nem azért mart ez annyira a lelkembe, mert lett volna (természetesen nem Bali sporttevékenységét illetően), hanem mert valószínűleg mindig ez ellen a jelző ellen küzdöttem, és mert egyetlen porcikám sem kívánt vele azonosulni. Még akkor sem, amikor - bár a munkakereső portálokat minden reggel ellenőriztem - már kicsit bele tudtam lazulni, hogy nekem Spanyolország nem a pénzkeresésről szól. És mert neki aztán fingja se lehetett róla, mi minden van e mögött az állapot mögött (pardon my French!)... 

De ég veled focistafeleség, helló dolgozó lány!

 :) ehhez pedig egy bátyóm készítette profilgyanús képet választottam illusztrációul, márcsak azért is, mert elég szabad vagyok megtenni! És hogy ne kelljen attól tartani, hogy túlzottan megkomolyodom... valaha is... :D

Azért annak örülök, hogy ismét elővehetem a kicsit kevésbé casual ruháimat, még ha ez a komolyság mellett szól is...
És igenis pozitívan állok hozzá!

SZJA-bevallás

Nem, ebből nem lesz poszt, csak egy rövid figyelmeztetés, hogy aki még nem tette, és kellene, az küldje el az adóbevallását a "cégnek"! Csak mert nekem ez most eszembe jutott, és mert slágertéma volt :)

Vegaság után cukormentesítés

Igen, ez is a hazautazás következménye, de még mielőtt bárki megijedne, semmi bajom. Csak némi orvosi intelemre, elővigyázatosságból úgy határoztam, kipróbálom, milyen az élet napos oldalán cukor nélkül.

Már divatnak is számít egészségesen élni, de aki ismer, az tudja, hogy esetemben ez nem lehet holmi hobby... Mitagadás, számomra a cukor, a csoki és a fehérkenyér fontos szereplők a mindennapokban. Persze nem mindennap, és érzésem szerint nem is túlzott mértékben, de igaz, ami igaz, még sosem határoztam el, hogy egy életre lemondjak akár az egyikről is. Persze-persze, én is fogyókúráztam már, 14 éves koromtól mondjuk 27-ig én is kipróbáltam sokmindent, ami nem feltétlenül a sporttevékenység fokozásával járó súlyvesztést jelenti. Olyan is volt, hogy sportoltam valamicskét, de valljuk be, sokkal egyszerűbb egy örömevő antisportember számára valamit meg sem enni, mint utána ledolgozni. Ennek keretében volt ugyan, hogy száműztem az étrendemből a cukor majdnem minden formáját, és gyakorlatilag semmi mást nem ettem, mint az akkor még gyerekcipellőben járó 0%-os Vitalineát aszalt szilvás ízben. Ez még gimiben volt, és miután egyszer komolyabban elgondolkodtam, abbahagytam, majd nyilván kamatostul szedtem fel azt a súlyt, amit az akkor még amúgy sem túlzotta zsíros testemről lekoplaltam.

Na, most nem erről van szó. Doktor bácsi azt mondta, az emberiség többmillió évéhez képest az édesség pusztán 150 éve gyakorlatilag semmi. Ezalatt az idő alatt pedig az emberi szervezet képtelen volt kifejleszteni bármit arra, hogy az édességet leküzdje...

Bevallom, én nem voltam szenvedő... Ami azt illeti, most sem érzem annak, főleg ha azt ehetek, ami eszembe jut. Ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy minden tiltólistást felfalok, de amikor azt kívánom, basszus, azt kívánom...

Eddig.

Innentől nem! Dokibácsi felsorolt pár ellenérvet, mellékhatást, következményt, és talán hozzám is eljutott az üzenet. Nem ígérem, hogy abszolut elhagyok minden "halált okozó élelmet", de kipróbálom cukor (legalábbis a hófehér) és fehér liszt nélküli életmódot. Bevallom, borzasztó sokkolóan hatott az "édességet el kell felejteni egy életre! De a sós sütit is!" szólánc, és mondom, ma sem vagyok benne biztos, hogy ezt valóban nekem szánta-e, annak ellenére, hogy mindez négyszemközt hangzott el...

Na, a sokkon túl szerencsére már aznap megmutatta Timi barátnőm, hogy van élet a cukor után, és hiperszuper paleo-lúgosító-zöldvacsorát rittyentett (tőlem függetlenül, csak azért mert ő sem ehet ilyeneket), ráadásul az internet betelíthetetlen tárháza a kimeríthetetlen forrásoknak, így elveszni ebben a világban sem fogok.

A számomra legnehezebb, hogy naponta szembesülök olyan itemekkel, amiket ezután el kellene felejtenem. És ebben a nehéz helyzetben még a dokibácsi azon érvelése sem segít, hogy "de hiszen ott a tengerparton a rengeteg halétel és zöldség mellett ez nem lehet gond", hisz nekem ezekkel nem lesz gondom. Szeretem a halat, sok zöldséget eszünk, és egyre többet, sokszor egy egész hétig nem eszünk nemhogy fehér kenyeret, de másmilyet sem. És mellesleg szeretem én a mindenféle bio-barna-teljeskiőrlésű-magos dolgokat is, de mellette alap a fehér... És a tészták (még akkor is, ha van durum is), a csoki, a sütik, a tejeskávé (sajnálom, a méz maradni fog kicsi mennyiségben, mert inkább a kv-t hagyom el, mintsemhogy édesítés nélkül küldjem le), a katalán kenyér (paradicsomos FEHÉR kenyér olivaolajjal meglocsolva), a sajtos pogácsa, a palacsinta és kimondom, - bár szégyen, és gyerekes is - a pillecukor??? Velük mi lesz most?

Ezeket sem nyakló nélkül eszem naponta - nyilván -, de időnként... Viszont ott a tea, ami egyértelműen a napi bevitt folyadékom 70%-a, és amit bár - a szintén, de más okból egészségtelen - édesítővel iszom, néha belecsusszan egy-egy kiskanál cukor, csak hogy felidézzem gyerekkorom jó cukros-citromos teáit, illetve a koripályákon kondérból mért teákat. Most akkor szokjak át teljesen az üres teára? Erre sem vagyok teljesen felkészülve. 

És tudom én, hogy erre reagálva sokan szívesen ellepnének receptekkel és módszerekkel, hogyan váltsam ki miből a micsodát, de nem kell, sőt, lécci ne is, mert megoldom, csak önmagában bosszantó, felháborító és méltánytalan...

Még szerencse, hogy legalább a húsról nem kell lemondanom!

Na, kidühöngöm magam, aztán elmegyek bevásárolni kicsit az új dolgokból... A vásárlás jó!

Múlt hét otthon

Az elmúlt két napban nagyjából sikerült kipihenni az egy hetes otthoni pihenést :) Igazából otthon mindig nagy a pörgés, és jó találkozni mindenkivel (akivel sikerül), igazi feltöltődés mindig. A szülők mindig túlon túl jóltartanak bennünket, gondoskodnak az étkeztetésünkről, szállításunkról, minden kívánságunk teljesítéséről... kivéve talán azt az egyet, hogy ne csináljanak nagy hűhót körülöttünk, de hát ehhez meg talán nekünk kell hozzászoknunk. Igyekszünk is!

Most sem sikerült se keveset ennünk, se szellősen megpakolt bőröndökkel hazatérnünk (mármint vissza BCN-ba).

Balázs már-már szokás szerint otthon bonyolítja a ruhabeszerzését, mert - be kell vallani - a spanyol pasik alapvetően és általában kicsik. Alacsonyak és vékonyak. Annyira, hogy az otthon alacsonynak számító 162 centimmel és az átlagosnak mondható (nem, kilót mégsem mondok...) egyéb méreteimmel/kiterjedésemmel/teltségemmel itt Barcelonában néha óriásnak, máskor szimplán csak elefántnak érzem magam én is, Balázs a 180 centi körüli magasságával meg már egyenesen gigantikus. Ezen okból kifolyólag Balázs beszerzései abszolut indokoltak, nade az már tényleg túlzás, hogy otthon nekem is mindig beugrik a kosárba egy-egy cipő, ruha, kiegészítő. Tudom, felháborító vagyok... Talán icipici mentség, hogy az elmúlt hónapokban nem ruházati cikkek pásztázására fecséreltem a drága szabadidőmet, hanem anyagok, varrógéptűk és cérnák válogatására, új varrástechnikák youtube és tanfolyam segítségével történő elsajátítására és még ennél is inkább kockák és háromszögek takaróvá összevarrására.

Voltunk kiadós családi ebédeken, bevásárlókörutakon, baráti találkákon, és még így is annyi mindenki maradt ki a listánkról. De ahelyett, hogy a teljesítetlen oldalon sopánkodnék, inkább az összehozott találkozóknak örülök, az akkora feltöltődés.

Képek ugyan csak családi kör(ök)ben készültek, így csak ezekről tehetek fel fotót, remélem, ezzel nem bántok meg senkit.

Az érem örömoldalára kerül (a sok többi mellett), hogy sikerült egy-egy napot egészében a keresztfiacskámmal és a hugicájával töltenem. Játszottunk, meséltünk, ugrándoztunk, amit első körben fizikailag ugyan ki kellett pihenni, de lelkileg jó nagy töltetet adott. Szintén ide írom, hogy az utolsó napi össznépi családi kajálást étteremben követtük el. Nem azért mert jobb kaját tudnának összerittyenteni, mint Anya, de így legalább nem ment el előzetesen 12 órája a főzéssel, előkészületekkel, és gond nélkül élvezhette ő is az unokáit, meg ebéd utáni kirándulást a Zsolnay-negyedben, ahol a fesztivál keretei között vére én is megnéztem a Gyugyi-gyűjteményt (csupa-csupa egyedi Zsolnay porcelán két szinten, impozáns környezetben).

És búcsúzóul néhány bubis, ill. felhős kép "ég" témakörben a most készült kedvencek közül:

Back to BCN

Visszaértem!

És nagyon sok élmény ért, amit majd itt is kicsit részletezek, de a mai nappal a pihié (volt). Merthogy előtte az éjszaka az utazás jegyében telt: hajnali 3/4 2-kor indultunk Pécsről a "Lisztferihegyre", majd onnan 1/2 7-kor szállt fel a gépem. Aki ismer, az tudja, mekkora sokk lehetett nekem, mert bár az éjszakázást alapvetően bírom, ha egyszer véletlenül lehúnyom a szemem (és ez most este 11 magasságában, eurovíziós aláfestésre megtörtént), ébredéstől számítva nekem hajnal van. ... estenként még "hajnali" 9 órakor is, nemhogy hajnali 1-kor.

Na de ez is megvolt, és így legalább tovább maradhattam otthon anyuéknál.

Jó már itt(hon), Bali kezdett erősen hiányozni, és lassan elővehetem az előre összeállított todo-mat, és beoszthatom az időt, mire mikor kerítek sort. Amit most várok, az az újabb székrenoválós projekt, aminek az alanyát az elutazás előtti napon vonzottunk be magunknak, és amihez azóta is nézegetem a pinteresten az inspirációkat, mellette párhuzamosan kicsit lakásszépítek is majd, viszont ahhoz nem ártana egy jókiállású fúró se... Jajj, de sok dolgom lesz :) Hurrá!

Búcsúzóul egy kép:

"Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj"

Cserkúton "nyaralok"

Hihetetlen fejlődést tapasztalatok minden alkalommal, amikor a szüleim telkére látogatok. Most például teljesen elvarázsolt a hangulat, amit egy asztalka és 3 szál saját termésű rózsabimbó teremtett! Egyre szebb a kert, és már-már sajnálom, hogy jópár éve nem járok ki oda.

Egyszer már használta is (épp most :))

Szorosan az előző bejegyzéshez kapcsolódóan: Ugyan a névnap még csak holnap lesz, ma az egész napot együtt töltjük a kisasszonnyal, így talán nem csoda, hogy nem bírtam ki, hogy máris átadjam. Azt hiszem a babának jobban örült, de a délutáni alváshoz azért a takaró-kispárna szett is jó szolgálatot tesz :)

Meglepivarrásaim

Ezt a bejegyzést már annyira vártam... azaz még mindig várom, mert még nem tehetem közzé.

Az úgy kezdődött, hogy kb. tavaly ilyenkor betévedtem egy boltba, ahol csodálatosnál csodálatosabb patchwork-takarók voltak kiállítva. Nem eladásra, mivel ezek elég drágák, és még ott is csak megrendelésre készítik őket. Nem azok a takarók, amire a patchwork szó hallatán először asszociálunk, bár azok között a régi tipusúak között is gyönyörűségek vannak, ezek már a modern vonal termékei. Szép színek, szép formák, szép steppelés (valójában nem is tudom, hogy magyarul van-e erre más műszó, mert nem arra a kockásra steppelt cuccra kell gondolni, hanem néha egyenesen mintát steppelnek bele), puha anyagok, megsimogatni is jó, hát még nézni...

Ott a boltban ugrott be, hogy unokahugi-Szofinak jó lenne egy ilyen. Meg is kérdeztem, mi mennyi, és akkor esett le, hogy ezek már valóban nem a maradékanyagból készült művek, mert csak azt tudta elmondani a nő, hogy melyik tipus kb. mennyibe kerülne, ha eladnák őket. Ez után néztem még "álpatchwork" takarókat, de vagy a színek vagy a méret nem stimmelt (de nagyon). 

Sokáig gondolkodtam rajta, aztán úgy tavaly novemberben (tehát kb. fél év alatt) elhatároztam, hogy én fogom megvarrni azt a takarót. Azért nyünnyögtem a döntéssel, mert az elmúlt 30 évben (az elsőt nem számolom, akkor még kevésbé voltam tudatos) elég jól megismertem önmagam, és arra jutottam, hogy nem vagyok valami aprólékos ember. Vagyis ez nem igaz, szeretek elbíbelődni, precízkedni, de amikor megunom az aprólékoskodást, akkor bizony már egyenesen mérges vagyok a bíbelődős projektre, amin dolgoztam. A másik, hogy utálok vasalni. Na ez a kettő már talán elég érv volna amellett, hogy ne kezdjek varrni, de aztán meg arra gondoltam, hogy ha már egy éve nincs állásom, kedvem viszont van hozzá, akkor én bizony jobban ki fogom használni az időmet, és megtanulok varrni. Karácsonyi ajándékként megrendeltünk egy azóta szupernek bizonyult varrógépet, teszteltem, és adtam magamnak 1 évet arra, hogy elkészüljön az a bizonyos inspirációs Szofi-takaró. Aztán elkezdtem veszegetni a szebbnél szebb (és még annál is drágább) speckó, "dizájn" (de ronda ez így magyarul) anyagokat, amiknek nem is igazán tudtam ellenállni, és nekiláttam a takarónak. Sokat tanultam menet közben, és idő közben (és idő előtt) elkészült nemcsak a kicsilány takarója, de egy másik is, ami szintén a családban marad, mivel Matyi, Bali unokaöccse ihlette.

Na, ezekről idáig nagyjából be is számoltam már itt, illetve sokaknak szóban, másoknak az addig elkészült "műveimet" mutogatva is.

Most viszont hazautazunk, és végre átadhatom a meglepitakarókat. Szofi névnapjára, Matyi szülinapjára gazdagodik a maga darabjával, és nagyon remélem, hogy azért tetszeni fog nekik annak ellenére, hogy egy ilyen korú kisgyerek számára természetesen csak a játék lehet igazán megfelelő ajándék.

Tényleg nagyon vártam már ezt a posztot, ahol megmutathatom ezeket. Annyira, hogy már most, az elutazás előtt megírom, feltöltöm a képeket, azért, hogy majd ha már otthon mindkettejüknek átadtam, akkor csak a közzétesz gombra kelljen kattintanom.

Na persze nem azért, mert ezek akkora durranások lennének, hiszen nyilván meg sem közelítik egy hivatásos, vagy legalább tanult patchwork-öző műveit, de nekem akkor is hihetetlen öröm ilyesmit teremteni. Ezen (ugyebár a grafomán jogászmunkámmal ellentétben) igazán látszik az ember keze munkája, az odafigyelése, és talán a szeretete is. Legalábbis remélem.

Akkor hát lássuk azokat a medvéket:

A kislányos-rózsaszínes-krémes-pasztell takaró Szofikának:

elölről

hátulról

közeli a közepéről

A központi téma azt akarta kifejezni, hogy óriási szerencsét kívánok a kis szeretetbombának az életben (szivecske a négylevelű lóherében).

Ehhez készült egy hangulatában hozzáillő picuri díszpárna is a szivecskés-lóherés téma megfordításával:

És a kisfiús-kékes-sárgás-hajós takaró Matyinak:
elölről

hátulról

 közeli

Ezt pedig az a kép ihlette, ahogy Matyit elbűvölte a tenger és a hullámzás, és csak állt ott a parton, és "avatáros" mozdulatokkal irányította a hullámokat (egészen addig, míg egy nagyobb hullám elérte a cipellőjét :)). Szóval erre hajókat és szélforgókat álmodtam meg, és amennyire sikerült, igyekeztem megvalósítani is türkizben, ami szerintem Matyi egyik jellemző színe.

Mit talált nekem az én Baliiiim...

Alig hogy belejöttem a székrenoválásba, és használatba vettem az első kis örökbefogadottamat(szuperul működik, varrószék lett, ahogy terveztem), Bali ezt a remekművet nézte ki nekem (szintén egy tőlünk egy saroknyi távolságra álló kuka tőszomszédságában). Ő ugyan még nem jött bele ebbe a hazahozósdiba, de a szeme már legalább ráállt :) Szólt, mit tettek ki éppen, lementem, és lecsaptam rá.

Lehetséges, hogy tényleg működik ez a vizualizálósdi? Mármint tudom, a múltkor már a lámpára írtam, hogy azt fogom elképzelni, de még mindig nem alakult ki, hogy milyet is kéne. Viszont az megfogalmazodótt már, hogy szívesen kipróbálnám a pinterestes renoválós ötleteket egy faragott darabon is. Ez után ki ne hinne a gondolat teremtő erejében?*

Képzeljétek csak el, milyen szép lehet, ha sikerül megmenteni! Sajnos nem lesz olyan simaliba, mert statikai problémákkal küzd, de ha mégis... Én azért csak megpróbálom... Majd miután hazaérek otthonról :)

[*Itt jegyzem meg ez kezd félelmetes lenni: tegnap felírtam magamnak, hogy kéne varrni egy falra akasztható rendezőt a "lukba", de kellene lennie rajta pár átlátszó zsebnek. Nade honnan szerzek viszonylag vastag, átlátszó zsebnek való műanyagot? Erre ma megérkzett az előszobai szőnyegecskénk, amit on-line rendeltem (nagyon poén, majd azt is megmutatom), és mibe volt csomagolva? Frankó, nem zacsó, nem csörgő-zörgő, hajlítható, átlátszó műanyagtáskába. Na, ez pont megfelel majd a fenti célra :) ]

Idén is virágzik

Ha kissé nehezen is, de a tavalyi szülinapi virág sikeresen áttelelt, és a jelek szerint idén is bolondul virágzik majd :)
...persze csak ha a hazautunkat is átvészeli víz nélkül...