Laptoppara

Egy ideje rájárt a rúd Laptopkára... És csak a probléma súlyosbodása, az elvesztésének lehetősége nyitotta fel a szemem, mennyire hiányozna, ha nem lenne ő nekem.

Csak hogy értsétek, Laptopka, egy gyönyörű Toshiba, aki immáron kb. hét éve (ideje, hogy megkeressem a papírjait/az első emlékeket róla) költözött be az életembe, és azért is olyan fontos, mert ő az első laptopom! Persze érintettem fajtatársát korábban is, de ő nekem az első! Nem mondhatom, hogy változatlan külsővel és belső tartalommal húzza nálam az igát, hiszen 3 éve alapos ráncfelvarráson esett át, Bali adott neki észt, erőt, egészséget a további hosszú évekre. Nameg egy jobb operációs rendszert, mert a veleszületett Vista azért hagyott maga után kívánni valót, be kell vallani... Bár már nem is emlékszem, mit...

Velem volt, amikor új voltam a lakásomban, ott lakott a Világ legcukibb, legszilvisebb dolgozósarkában, aztán költözött velem Óbudáról Újbudára, közben sokszor megjárta a Budapest-Pécs vonalat. 2010-2011-ben (basszus, az is már 4 éve volt!) alkalmi munkásból állandó alkalmazottá vált, és az iroda színeiben versenyzett több mint egy évig, éjt nappallá téve, reggel és este velem utazgatva buszon-metrón-villamoson. Majd 2011. novemberében természetesen az első hullámban költözött velünk Barcelonába is, és azóta is aktív résztvevője a mindennapoknak. A Világot jelentette, de legalábbis az internet segítségével azt nyújtotta nekem, amikor még nem dolgoztam, rajta keresztül kerestem (és kereünk megint) lakást, szerveztem a hivatalos dolgainkat, váltam aktívvá a facebookon, pályáztam állásokra, tartottam és tartom ma is a kapcsolatot az otthoniakkal, és nagy részben az itteni barátainkkal, ismerőseinkkel is. És igen, ezt a blogot is vele együtt szültük meg. Tud Skypeolni, bankolni, sőt amikor arra volt szükség igazi telefonálni is. A velem töltött hosszú évek alatt fotók ezreit, zenék százait tárolta számomra, nem is beszélve a személyes doksikról, amiket részben rajta írtam, részben csak tároltam. Ahogy tároltam rajta kávés és teás bögrét (tudom, Apa, tudom, hogy ilyet nem szabad! és bevallom, mégis), rajztömböt, post-it hegyeket, virágot. Segített szakvizsgára készülni és varrni tanulni is, borzaszó sokoldalú képzést kapott, nem ismer lehetetlent. Ha Laptopka mesélni tudna... mint ahogy megfelelő kezek között tud is, de hűen tartja a a száját, ha arra van szükség...

Laptopka az évek folyamán személyes tárgyból a munkaeszköz kategória érintésével nélkülözhetetlen baráttá vált!

Éppen ezért is érint érzékenyen, ha a barátom gyengélkedik. Márpedig az idő vasfoga szegényen azért szintén fogott: akksija nem túl potens, kb. egy percig bírja töltő nélkül, igazából csak folyamatos töltés mellett működik, az utóbbi időben pedig rohamosan romlott a viszonya a töltővel: gyakorlatilag folyton nyomni, hajtogatni kellett a csatlakozóját, hogy megfelelően érintkezzen. Egy szerencsétlen rúgásféle taszította ebbe az állapotba szegénykét. Én tehetek róla, mert mindig bedugva tartom (mivel kell neki a kakaó), a vezeték meg itt tekereg a szekrény-kanapé vonalon, és egyszer Bali gyakorlatilag átesett rajta, kicsit megtaszítva, kicsit magával rántva, szóval alaposan érintve Laptopkát is. Az én hibám, de hát nem akartam, na, ez van... Az elmúlt hónapokban folyamatos leépülést tapasztaltam nála, de tegnap jutottunk arra a pontra, hogy nincs tovább! Laptopka sikolyok közepette közölte, hogy sehogysem kap áramot, és így nem bírja tovább. AZT HITTEM, KILEHELTE A LELKÉT!

Bali doktor operálta, de nagyon hümmögött, és kilátásba helyezte egy esetleges szülinapi laptopvásárlás lehetőségét. Ekkor még nem tudtuk, hogy Laptopka testében van-e a betegség, vagy a köldökzsinór okozza a bajt. Végül Bali azt mondta, adhatunk egy utolsó esélyt töltővásárlással, de ha belül van a gond, akkor this is the very end of a beautiful friendship...

Már akkor is tudtam, hogy ez számomra lelki megpróbáltatás lenne, hiszen csillivilli új laptop (esetleg tapis képernyővel, mert ez most a menő, ha nem tudnátok) ide vagy oda (még ha a munkahelyemen keresztül igazán kedvezményesen jutok is hozzá), ez itt az én laptopom! Aztán a mai nap folyamán továbbgondoltam a dolgot, és egyértelműen Laptopka megmentése mellett tettem le a voksom, hiszen egy itt vásárolt laptop, bármilyen szép és vékony és kicsi legyen is, a legjobb esetben is angol kiosztású billentyűzettel rendelkezhet, de sokkal inkább spanyollal, ami rejteget magában izgalmakat. Merthogy hiába tudok már profin ékezetes magánhangzókat, még ü-t is (na nem hosszút, azért odáig nem ragadtatom magam) írni, azért a billentyűkombinációk nem könnyitik meg a magyar nyelven (nagyjából jó, de borzasztóan önkényes helyesírással) írást, blogolást, kommentálást, amiről nem szívesen mondanék le.

Szóval Laptopkát meg kell menteni! - hangzott a végszó egy kis laptopnéző böngészést, kacérkodást követően, amit Bali ugyan nem hallhatott a város másik feléről, mégis megértette, mert be is vásárolt egy helyes kis póttöltőt, ami - csodák-csodája - megoldotta a problémát!!! 

LAPTOPKA ÉL ÉS VIRUL! Nem kell többé csavargatnom a csatlakozót, nem kell folyamatosan szorítani, feszegetni, csavargatni a zsinórt, és egyáltalán semmit! Csak bedugni és VENGA!

Szóval itt tartunk, újra együtt rójuk a körmondatokat, és köszönjük, nagyon boldogok vagyunk :) Köszönjük Baliii!

Sokáig éljen, és legyen sokáig jellemző ez az oly tipikus kép :)

Február vége

Megláttam, mikor írtam utóljára, és hűűű, nagyon össze kell kapnom magam! Mondjuk most csak egy helyzetmentő bejegyzésre futja tőlem, nem lehet ugyanis, hogy a február - bármilyen rövid is - egyetlen bejegyzéssel tovaszálljon!!!!

A mondandóm foroghatna a lakáskeresés vagy akár a munka körül, de mivel nemrég (és folyamatosan) nagy vihart kavart a helyi magyar közösség facebook-oldalán, inkább az itteni életérzésre, életkörülményekre és nem kevésbé az itteniek megítélésére (és semmi esetre sem elítélésére), vagyis az arról alkotott meglehetősen eltérő véleményekre koncentrálok. Na nem nagyon, hiszen tényleg csak azért írok, hogy írjak :) És ha olyan kedvem van, akár töröljem is a bejegyezésemet, ha már ez a lehetőség adott :) (de ez már egy másik téma, amit pillanatnyilag itt nem kívánok alaposabban boncolgatni... lelki békém megőrzése érdekében).

Szóval nemrég egy srác az egyik magyar csoportban megosztott egy cikket, ami a külföldre vándorló magyar fiatalok könnyebb-nehezebb beilleszkedésről, az értékrendi különbségekről szólt. Kicsit száraz stílusban, kevéssé belemenősen, és általánosságokat pufogtatva, de szociológiai kutatáshoz képest egész emészthetően volt tálalva. Nem is ez a lényeg, meg még az sem, hogy a belőle levonható konklúzió, hogy Spanyolország sokkal kevésbé összeegyeztethető a magyar szemlélettel, mint például Anglia. Hm... erről megvan persze a véleményem, de még csak erről sem akartam beszélni, inkább csak tolmácsolni értetlenségemet azokkal szemben, akikből ez a bejegyzés azt a reakciót váltotta ki, hogy megosztották a spanyol/katalán néppel szembeni ellenszenvüket, és úgy általában elégedetlenségüket ezzel a hellyel, a helyiekkel kapcsolatban. Hogy itt az ember 40 fokban mehet reggel dolgozni, és bumlizhat haza a 90 %-os páratartalomban, iletve, hogy az itteni emberek kihasználják a külföldieket, lehúzzák róluk az utolsó bőrt is, és kihasználják a tájékozatlanságukat, esetenként a hivatalokban is megtévesztő/direkt téves felvilágosítást adnak... Ha esetleg merek/mer más kommentelni, hogy de itt legalább szép az idő, és az utcán segítőkészek az emberek, arra indul csak meg az igazi lavina, mondván hogy a tapas-ozás, sétike meg röpi a parton az bizony nem tapasztalat, és a mézes hetek/évek után jön a feketeleves, amikor az ember már menne innen haza, de hát sajnos ittragadt. Én meg csak nézek, hogy mivaaaaan??? Igaz, hogy vannak itt is rosszindulatú emberek, sőt csalók és tolvajok, pont úgy, ahogy mindenhol. Vannak itt túlontúl bürökratikus hivatalok, ahol el lehet veszni épületen belül, és akkor még nem is említettük a spanyol, katalán, városi és kerületi hivatalok közötti ide-odautalgatásokat. Hangosak itt az emberek, és a felháborodásuknak hangot adnak, általában nagyot, mert még a nők és gyerekek hangja is ércesebb, mélyebb és markánsabb, mint amihez a visszahúzódó, közép-európai fülem szokott. Nade könyörgöm, miért nem lehet meglátni azt, hogy micsoda szuper helyen vagyunk, általánosságban sokkal nyíltabb emberek között, ahol nem csak a (negatív) véleménynek adnak hangot, hanem a csodálatnak, az örömnek is. Hangsúlyozom, én sem kötöttem helyiekkel életreszóló barátságokat, még csak össze sem járok katalánokkal, kivéve Jaumét, aki már-már magyarnak számit Zsani, a magyar barátnője (és barátnőnk) révén. De az utca embere, a piacok népe és úgy általában azok, akikkel akármilyen kapcsolatba (akár felszínesbe is) kerültünk, igenis segítőkészebbek, beszédesebbek, és az otthon olyannyira jellemdő mélabú és depresszió helyett inkább életörömet árasztanak. Az idősek nem zárkóznak be a négy fal közé, a lépcsőházunkból az öreglányok együtt bandáznak, sétálgatnak, nyáron lejárnak a strandra, mert itt bizony tényleg nem csak a 20 éveseké a világ. És ha megkérdezi tőlük a szomszéd az utcán szembejőve, hogy hogy van (mert bizony megkérdezi, mert a hogy vagy? a sziával egyenértékű köszönési forma, naponta 50x elejtett frázis), arra szinte kizárólag csak minden rendben lehet a válasz, még ha az ember  tegnap esett is át az legutóbbi szívrohamán! Hát mennyire pozitívabb már ez a hozzáállás? És erre is lehet azt mondani, hogy lehangoló? Hogy kirekesztőek az itteniek és ignoránsok? Hol? Hogyan?

Én attól félek, hogy ez a pesszimista, mindent lehúzó hozzáállás inkább minket jellemez, a mi rossz szocializálódásunkat mutatja, és azt, hogy mennyire nem tudjuk értékelni azokat az apróságokat, gesztusokat, amik ugyan nem kerülnek sokba, de ha észrevesszük, szebbé teszik az életünket. Nem tudom, hogy aki ilyeneket mond, az magát is ilyen érzékeny mérlegen méri-e, hogy hasonlóan kemény követelményeket támaszt-e magával (esetleg a saját országabeli emberekkel) szemben, mint azokkal a helyiekkel szemben, akik - értékelése szerint - megbuktak a vizsgán. Valaki egészen addig ragadtatja magát, hogy a helyieket kívánja el a francba, és kikéri magának, hogy ő bármilyen szempontból vendég lenne. Én sem mondom, hogy a külföldi környezetben ne vállalja magát az ember, vagy hogy húzza meg magát, nade mégiscsak mi vagyunk itt a bevándorlók. Nehogy már a helyieknek kelljen alkalmazkodniuk hozzánk! Hú, nagyon felkavar ez a téma! Azt hiszem mindig az húz fel leginkább, amikor durván egyoldalú kritikát hallok olyaniktól, akik úgy érzik, nekik aztán semmiféle követelményeknek nem kell megfelelniük. Vajon ők mit kompenzálnak azzal, hogy kizárólag a rossz tapasztalataikat általánosítják, és ráhúzzák egy egész országra/népre? És vajon ők mitől keseredtek meg annyira, hogy mások pozitív tapasztalatait lehúzzák? És miért nem próbálják meg jól érezni magukat, ha már szerencsétlenségükre itt ragadtak?

De ezen nekem nem kell törnöm a fejem! Nekem csak meg kell próbálnom megmaradni ilyen kis "igénytelennek", hogy élvezem a napsütést, és hogy az mellet ébredek fel reggel, akit annyira szeretek. Azt hiszem ez menni fog :)

Lakáskeresés nyugisan (mivan???)

Már úgyis mindenki tudja, kikiabálom hát a nagyvilágba: LAKÁST KERESÜNK! Albérletet, persze, szép is lenne, ha lenne esélyünk vételre... Na de mindegy is, a lényeg az, hogy most megint szépen vizualizálni szeretném, amire vágyunk, úgy nyilván ez is szembeszalad velünk a következő napokban.

Már megnéztünk párat, és volt itt már beleszeretős, majdnem megalkuvós, épp most is egy olyannal kacérkodunk, ami infrastrukturális és gazdaság(osság)i szempontoknak tökéletesen megfelel, talán még a beosztása, mérete is ideális, viszont a beleszeretés-faktor nem nagyon játszik. Nehéz dolgunk van, ismerünk pár nagyon szép és pár nagyon gazdaságos lakást, ráadásul benne lakunk egyben, amitől, ha lenne erkélye és talán egy kicsivel nagyobb fürdőszobája, tágasabb nappalija sosem akarnánk elszakadni. Imádjuk a barriónkat, Poblenout (a városrészt, ahol élünk), a konkrét helyet, az utcát, a parttól való távolságát, a benapozottságát kora délutántól késő estig. Szeretjük a kivitelezését, hogy van fűtésünk (ami itt nem túl gyakori) és légkondink is. Jó, hogy berendezett, és bőven van beépített szekrényünk.

DE ami az elején is kompromisszum volt, az most már kezd égetően fontossá válni: nincs ugyanis teraszunk/erkélyünk, ami - ahogy barátainknál, Andiéknál gyakran tapasztaljuk - nagy előnye egy lakásnak, ugyanakkor amiatt nem szeretnénk lemondani a magunk kis luxusáról sem, hogy egy újszerű/felújított lakásban éljünk, ne tartsunk bogaraktól, rágcsálóktól, és lehetőleg kényelmes is legyen, azon a helyen, ahol annyira szeretünk élni. Ezért most hozom a listát, Ti pedig drukkoljatok, hogy megtaláljuk azt a szuper lakást, ami a felsorolt tulajdonságok mindegyikével, vagy legalább többségével bír, és ha mégsem pont az elképzelt paraméterekkel rendelkezik, akkor legyen olyan hangulata, vonzereje, ami kárpótol a hiányosságaiért. 

Nézzük, az elengedhetetlenül szükségesek:

- terasz / balkon (ha már ezért költöznénk el innen, ezzel kezdem), ami ha nem is óriás, lehessen élvezni rajta egy reggelit, egy-egy pohár bort egy nyári estén, és a dohányzó barátaink elférnek rajta (utóbbiból egyre kevesebb van, reméljük nem azért mert undokok voltunk, inkább mert egyre kevésbé menő cigizni);

- benapozott nappali, és lehetőleg hálószoba, mert az azért bearanyozza a lusta délutánokat, ha a kanapén ülve a nap beragyogja a pillanatot;

- tágas(abb) nappali, mert bár itt is elférünk, valljuk be, otthon egy panel nappaliban több hely van, mint nálunk;

- méretét tekintve: alapterületre lehet ilyesmi 60 m2-es féle is, csak az eszeveszett hosszú folyosót cserélnénk lakótérre, pl. ha azzal fejelhetnénk meg a nappalit, az fantasztikus lenne;

- liftes és nem ezer éves házban újszerű/felújított állapotú lakás, parkettás szobák, szép, ízléses konyha és fürdőszoba (utóbbi lehetőleg káddal, esetleg valami ablakszerűséggel), ahol nem tartunk "járulékos lakótársaktól" úgymint csótányka, egérke, stb-ke;

- helyét illetően Barcelona, azon belül is változatlanul Poblenou és közvetlen környezete játszik, lehetőleg nem (vagy nem sokkal) távolabb a tengerparttól, ahol még ugyanígy azt érezhetjük, hogy saját partunk van (bár nyáron és napos téli hétvégeken így is arcátlanul sokan telepednek ki rá :D);

- melegvíz nem gázpalackos megoldással (nem vicc, itt tök gyakori a "butano");

- ára nem több (esetleg csak icipicivel, de csak ha nagyon megéri) a jelenleginél;

- bútorozott, de legalább az "electrodomesticos", azaz a háztartási gépek benne foglaltatnak az árban, különben egy vagyon megy el a beköltözésre.

A fentiekből nem szeretnénk semmiképpen engedni, és bár a következőkből sem, de valahol a kompromisszumkészségünket is lebegtetnünk kell, úgyhogy az alábbiak talán kicsit alkuképesebb feltételek:

- legyen neki a nappalin felül két vagy több hálószobája is (itt nem kell nagy cuccra gondolni, elég egy normál méretű nekünk és még egy, ami ha csak a jelenlegi "lukkal" egyező méretű, az már nem rossz);

- fűtés és/vagy légkondi (ideális, ha és, és ha modern);

- legalább olyan kivitelezésű, mint a mostani albérletünk;

- csendes utcára/belső udvarra/zsákutcára néz, és általában csendes környék;

- elegendő pakolászós hely/beépítet szekrény;

- magánszemély bérbeadótól közvetlenül bérelhetjük, tehát nem kell egy havi bérleti díjat pluszban kipengetni az ügynökségnek (ne felejtsük el, ez itt egy 7-800 eurós lakás esetében elég nagy tétel, főleg ha az általában két havi kauciót/fianzát és a folyó hóra jutó bérleti díjat már leperkáltuk);

- jó lenne egy jó állapotú, nem beázós atico (tetőtér) nagy terasszal természetesen liftes házban, de ezt nem merem a "must have" listára venni, csak amolyan óhaj... hátha, na!

- legyen egy stílusa, olyan vonzereje, ami ha nem is a nálam jól ismert beleszeretős hatást hozza, de legalább meggyőz arról, hogy nekünk ez jó lesz, és nem kételkedünk belevágni az újabb kalandba.

Na, nem is olyan sok ez, ugye? Akkor hajrá! Tessék nekünk drukkolni! Megyek is, folytatom a keresgélést... 

Január végi kedvenc képek

Most már igazság szerint lassan aludnom kéne, nade hogyan, ha ennyi az élmény a rövid, de tömör pécsi látogatásból???

 - majdnem nyitott szemmel -

- majdnem csukott szájjal - 

Csak hogy ezt is megoszthassam végre...

A hazamenetelt arra is kihasználtam, hogy átadjak egy megkésett karácsonyi ajándékot a már eddig is nagyon hálás közönségnek bizonyult unokahugicámnak, Szofinak: ezúttal egy falvédő készült az ágya mögötti falra, és - amellett, hogy az inspirációt a szuperszép, frissen felfedezett boltból származó cicás anyag nyújtotta - igyekeztem kiegészítőként visszanyúlni azokhoz az anyagokhoz, amit az első patchwork-munkámhoz, Szofi takarójához használtam.

(A bolt, ahol a cicást vettem, egyébként azért óriási, mert gyönyörű - bizonyára elfogult vagyok a csodaszép anyagokkal szemben - és okos: olyan ötletük támadt, ami szerintem fantasztikus. Teleaggatták a kirakatot szebbnél szebb anyagokból varrt mackókkal, amiket el is adnak, de a lényeg, hogy bemész, kiválasztod az anyagokat, és ők abból megvarrják neked a teljesen egyedi mackót. Óriási!)

A "mű" (mármint az enyém, nem a mackók :)) az elképzeléstől a gyakorlati alkalmazásig:

Kigondoltam, hónapokkal később megtaláltam AZ anyagot, lerajzoltam,

cafatkákra vágtam egy halom, a takaróval harmonizáló anyagot, varrogatás közben szigorúan Juanest hallgattam, hogy kellően latinos, érzelmes, pörgős, feldobott is maradjak ;)

 elképzeltem, a cicák miként fognak vigyázni a kicsi lányra, és hogy mennyi mesét, történetet lehet majd róluk költeni (nekem is voltak kedvenc mintáim, figuráim, amikre azóta is szívesen gondolok)

 Balit élő bemutatóállványként használtam, hogy elkészülhessen a fotó a kész munkáról,

elröptettem Barcelonából Budapestre, hazavonatoztattam Pécsre, "Isti papával" lécet faragtattam bele, és felfúrattam a falra, hogy aztán a Kisasszony kifejezze a tetszését, amiért az egész naaaagyonis megérte! :)

 ...miközben a Bátyus is vigyorgott (szigorúan az ő falvédője előtt), mint a jóllakott elsős nagyfiúk ;)

:)

Ezt a kis szépséget a repcsin, még Budapesten, felszállás közben lőttem, és úgy felvidított :) És bár hülyeség, semmi értelme/alapja nincs a gondolatnak, mégis úgy éreztem, hogy ez egy jel, és ezen a repülőúton semmi, de semmi baj nem lehet. És nem is lett, így hát akár jel, akár nem, beigazolódott :) Amire persze óriási szükség is volt, merthogy Bali nélkül repültem, és olyankor minden "reprutin" ellenére nagyon örülök, ha zökkenőmentes a fel- és leszállás. Hiába, aki paragép két lábbal a földön állva, az nem a nyugalom szobra a levegőben sem ;)

Pécs - csak röviden

Hazaugrottunk! Ugyan megint csak extra rövid távra, de így is megérte! Apa holnap ünnepli 60. szülinapját, amit kissé előre hoztunk, és meglepi vendég szerepében töltöttünk vele. Szupertitkos készülődés, még Anya sem tudta, hogy jövünk. Azt hiszem, sikerült a terv, nem kicsit hökkent(-ek) meg, amikor beslattyogtunk az étterembe ;)

Hát Apa, igaz, még ma sincs a napja, de hátha addig nem olvasod ezt: boldog szülinapot!

Itthon nagy hó van, amilyen egész télen nem volt itt sem, nemhogy Barcelonában. Mutatóba   egy kép

A munka java, avagy munka-kacagás

Ha munkáról beszélek/írok, mindig csak a panaszáradat jön le a szavaimból, holott azért vidámság is származik onnan. Ma hazafelé buszozva a lányokkal ebből szemezgettünk kicsit, így jutott eszembe, hogy ezeket a kincseket kár magamban tartani.

Alapvetően elég kritikus tudok lenni, Anyukám a megmondhatója, de szeretek időt adni magamnak arra, hogy messzemenő következtetéseket vonjak le,  kínosan ügyelek, nehogy bárkit úgy ítéljek meg, vagy akár kibeszéljem, hogy valójában nem ismerem. Ez így idegesítően felnőttesen/mesterkélten és túl átgondoltan hangzik, de csalódtam én már annyit mind pozitív, mind negatív irányban, hogy nem szégyellem, inkább csakazértsem foglalok állást valakivel kapcsolatban, ha nem eléggé állt össze bennem a személyisége...

Ez a helyzet egyes, itt megemlítésre kerülő figurákkal kapcsolatban is: általában nem ismerem őket eléggé ahhoz, hogy igazán lehessen róluk véleményem, mégis megmosolyogtat, ha a sziporkáikra gondolok.

Személyiségi jogaikat védendő, annak ellenére sem említem a nevüket, hogy valóban nem bántani akarom ezzel őket (mellesleg ezzel kellőképpen leplezem csapnivaló névmemóriámat is).

Toplistám előkelő helyét a röhögéséről ismert hölgyemény foglalja el a francia csapatból, aki - a napi témaválasztástól függően - olyan 10-1000 alkalommal hívja fel magára a figyelmet. Pusztán a nevetésével, ami nem csupán hangos, de olyannyira jellegzetes, hogy leginkább az MTV Ridiculousness című műsorában állandó jelleggel vendégeskedő szöszi, Chanel nevetéséhez mérhető. Na nem ugyanolyan, de legalább annyira egyedi. Egyeseket borzasztóan idegesít (például a kislányunkat), másokat mulattat. Az osztrák lány a céges bulin egyenesen kereste a közös ismerősöket, hogy valaki végre bemutassa őket egymsnak, hiszen a jókedv nyilván ragadós. Néha én is soknak érzem, de inkább irigylem a boldogságát, minthogy komolyan bántsa a fülemet.

Már nem dolgozik a cégnél, én nem is találkoztam vele, de volt egy lány, aki állítólag ebédszünetben - idejét hasznosan és feltétlenül jó társaságban töltendő - bizony befeküdt egyet aludni az íróasztala alá. Napi rendszerességgel. Furcsa, de ha valaki fáradt, miért is ne? Talán nem véletlen, hogy manageréknek szúrta a szemét, nem kapott túl hosszú távú szerződést. Micsoda megkülönböztetés!

Szintén a francia csapat lánya volt az is, akit csak bolond lányként szoktunk emlegetni, holott elmebajon kívül is ezer oka lehet az embernek arra, hogy magában beszéljen :) Nem is volt két hétnél tovább a cégnél a kedves!

A mi kislányunknak is vannak furcsa dolgai, szokott magában beszélni is, főleg ha nagyon mérges ránk, és hát bizony sokszor mérges ránk, hiszen azt hiszi, mi találjuk ki neki a feladatokat, pedig igazából szólás nélkül kéne tudnia. Mióta új helyre költöztünk csökkent ezen szokása éle, ugyanis a magában beszélést a barátnőinek panaszkodás váltja fel az esetek magas hányadában. 

Mulatságos, de borzasztó idegesítő módon meglepő is, hogy bár fél éve dolgozik itt, még sosem sikerült rendesen megoldania az emailes out of office (irodán kívüli) válaszüzenetét. Ezalatt azt értem, hogy ha véletlenül be is másolja a standard szöveget a megfelelő helyre, az esetek 100%-ában nem kattint rá a "jelenleg irodán kívül vagyok" gombra, ami nélkül pont annyira semmit nem számít, hogy bemásolta-e az automatikus válaszüzenet szövegét, mintha nem tette volna.

A hozzánk legközelebb lévő GERAUS-team egyik fia - borzasztóan tudott unatkozni a lelkem, de már felmondott (ennyire unatkozott?) - kapva kapott minden adódó alkalmon, amikor fennhangon politizálhatott/történészkedhetett. A specialitása Kelet-Európa, így nem egyszer hallottam, hogy a (szintén sokat unatkozó) cseh lányok valamelyikével disputázik második világháború-témakörben. De nem ám egymással szemben ülve/állva/kávéautomatánál/itt-ott, hanem ki-ki a saját kis asztalánál, egymástól két asztalnyi távolságban, kb. ugyanennyire a managernőtől. Volt, hogy a végén már ő kérte meg szépen őket, hogy ha lehet, inkább dolgozzanak már :)

Szintén GERAUS-os fiú, de még a cégnél van a muki, aki naponta is arcátlanul késik (teszem hozzá, ezzel nincs egyedül), de a céges karácsony után, amikor ugye még nekem sem sikerült időben beérni, de bőven egy óra alá szorítottam a késést, és sűrűn pironkodva értem be; na ez a fiú nagyjából fél 12re, szélesen mosolyogva (és talán csak lelki szemeim előtt, de ott mindenképpen még az előző estéről megmaradt moonwalkingos mozdulatokkal),  mindenkinek óriási jó reggeltet köszönve szambázott be a helyére!

De a kedvemcem akkor is az "indiánlány", aki napi szinten megy oda tévedésből valakihez valaki más nevét fennhangon emlegetve, majd amikor a kétkedő/fintorgó/mosolygó arcokból kitalálja, hogy rossz emberhez beszél, szintén fennhangon hirdeti, hogy jajj milyen kis butuska.

Ugyanezen nőszemély nem adta alább, ezen kívül még három cuki dologgal vívta ki a kedvenc címet:

- Gyakran pletyizik rucikról/divatról, de egy alkalommal felülmúlta magát, a női mosdóban kihasználva a helyet, konkrétan hajat vasalt! Hm? Lazaaa! (ezt saját szememmel láttam, míg a következő esetket másod/harmad kézből vettem)

- Más alkalommal, amikor felsült egy papírdoboz kinyitásával, és a kolléganője megmutatta neki, how-to, megdicsérte, hogy "Te milyen intelligens vagy!" :) Éééédes, nem?

- A legcukibb a legvégére: nem tudom, hogy a számlák emelgetése/válogatása, a sok papír látványa, vagy a szkennelés bonyolult művészete váltotta ki belőle azt a naív bejelentést, miszerint ő allergiás a papírra :D Akkor ő most már csak elektronizált számlákkal dolgozik vajon? Édes kicsi szivem... :)))

Castell de Montjuïc a három királyok napján

Ha már szabadnap, legyen szabadnap: fellibegtünk a hegy tetejére, megnéztük a Castellt, és visszafelé pózoltunk a parkok szobraival :)
Kell ennél több? Naná, képekben:

 felfelé

 az erődnél

 panorámanézőben

 csíkosan szép az élet

 illetve csíkoan veszélyes!!!

 ...még a végén tényleg berepül a sültgalamb a szájába

 hadi-

 -tengerészet

 sasszé

 ahol mindig ropják a katalán körtáncot

 vigadalom 

 és végre ez is megvan

na és Ő...

Eljött az idő...

Mostanában megint az átlagosnál kicsit többször került sor valamiből az elsőre: nem kell nagy dolgokra gondolni, apróságok, de hát nem csupa apróságból áll az élet? Ezek annyira apró elsők voltak, hogy nem is igazán tudom felidézni, csak a megállapítás maradt utánuk, hogy "megint egy első". Például tegnap az egyik nem pofonegyszerű könyvelésben mutattak valami trükköt a svájci okosok, aztán szintén tegnap megvolt az év (Úristen, 2014 van!!!!) első déután 3-ig tartó munkanapja - na azt nagyon szerettem! Igaz maradtam kicsit tovább, de nem haltam nagyon bele, és még így is világosban távoztam a bányából.

Rövid munkanapokra kifejlesztett kényeztetés, hogy nem egyenesen haza utazom, hanem közbeiktatok egy belvárosi bolyongást/sétát/vásárlást. Most is ilyet akartam, aztán előbb lebeszéltem magam róla, mondván az mindig pénzbe kerül nekem (ha nem másért, mert új TMB/BKV-jegyet kell elhasználnom), és nem mellesleg óvatlanul úgy indultam el a cégtől, hogy pisilnem kellett. Szóval sietős volt... Aztán időközben annyira sietős lett, hogy realizáltam, ezzel én már nem érek haza. Így lett (nem, nem az első nyilvánosan pisilésem, dehogy!), hogy a buszozás után, de még a metrózás előtt felkerestem a város egyik legnagyobb áruházának (a plaza Catalunya El Corte Ingléséről van szó) mosdóját... És ha már ott jártam, és ebben az áruházban mindent meg lehet venni, hát tettem egy kisebb kört, szigorúan csak az alsó szinteken, a luxusszámba menő, de legalábbis luxus árban árusító boltok emeletét, csak a mosdó miatt kerestem fel [megjegyzem, meglehetősen vicces dolog Burberry üzletet (inkább standok ezek, falak/határolók nélkül) tenni a mosdó mellé, de így legalább meg merem közelíteni azokat a méregdrága ruhákat is]. Na és itt jön az első, mert a parfüméria/kozmetikumok között körözve rábeszéltem magam, hogy itt az ideje az első piros körömlakknak! Ágota barátnőm szerint minden nő életében eljön a pillanat, amikor meg kell vennie az első piros magassarkúját, de szerintem ez nekem nagyon nem mostanában fog eljönni, ha egyáltalán, eddig borzasztó távol állt tőlem a piros körömlakk is, így erre szelidítettem a kijelentést. Mostanában annyi lány, a legkedvesebbek és visszafogottak is gyakran festik pirosra a körmüket, úgyhogy egy ideje foglalkoztat a gondolat, de a tettek mezejére csak most léptem. És ha már megvan, és a hétvégénk is 3 napos, este ki is pingáltam a... igen, megint az egész kezemet kifestettem a béna kis ujjaimmal, hogy frissen úgy néztem ki, mintha puszta kézzel téptem volna ki egy puma szívét. Na, de mára nagyjából lekopott/lemosogattam a felesleget, és hm... szokatlan, de nem egyértelműen rossz... Egyértelműen szoknom kell még, de kétségtelenül nőies. Na ja, mi ha nem a piros körömlakk??? Most is, ahogy gépelek, csak úgy virítanak a körmeim... Mintha nem is az enyémek lennének :D

De akkor is kipipáltam még egy elsőt, és talán majd ki is viszem őket a szabad levegőre, ahol más is megláthatja :)