Megszenvedtünk ezért a pillanatért. Mindketten, sőt mindkét nagymama is. Mius ugyanis eddig érthetetlen rettegéssel volt a babakocsi mózeskosara iránt; de csak persze ha az az utcán volt. Fent a lakásban gond nélkül sziesztázott benne, viszont ha azzal próbáltunk sétálni, a kocsi minden egyes alkalommal üresen tért haza, Babácska pedig a karomban. Annyira sírt, talán a rázás, talán más miatt, hogy nem lehetett benne hagyni. Ennek megfelelően eddig csak az autós ülést használtuk a kocsi vázával, ami praktikusan kicsi, és Mia első perctől elfogadta. Nem is volna ezzel gond, hiszen, bár hosszú távon nem javasolt, egy-egy óra sétától nem okoz gerincoroblémákat, mégis tél közeledtével szerettem volna őt a nagy kocsiba szoktatni, ahová nem kell bekötni, ezért egy nagyobb overal vagy kinti hálózsák,esetleges extra takaró is belefér.
Nagy feltörés és többszöri próbálkozás után ma délután nyert Anya ötlete, hogy rakjunk benne fészket. Ezzel ugyan pont a mózeskosár azon előnyét zárjuk ki, hogy teljesen lapos (és akár hasra is lehetne benne tenni a babát), de ha ezzel jobban hasonlít az autós ülésre, és Babácska elfogadja, akkor győzzön. És győzött is! Nem mondom, hogy egy percet sem sírt, többször is rákérdezdett,de rövid félpercekre, egyszer sem vigasztalhatatlanul és keservesen, mégis elindultam hazafelé (de nem kellett kivenni a babát), de amikor, még a kapu előtt láttam, hogy leragad a szeme, úgy döntöttem, maradunk. És elaludt!!!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése