EMLÉKEZÉS

Milyen is az emberi agy! Miután tegnap leírtam az utolsó sort, egész korán lefeküdtem, de mivel én nem hajnali 3 körül keltem, mint Balázs, nem tudtam elaludni, csak járt az agyam. És Dédi „gondolomformán” kifejezéséről Mamiék jutottak eszembe. Ahogy szeretett minket, ahogy terelgetett, és hogy ez neki sosem volt vesződség. Legalábbis mindig azért kampányolt Anyuéknál, hogy minél több időt tölthessünk nála Bolhón, sokszor egyszerre a négy unokája, pedig azért nem voltunk olyan könnyűek. És milyen jó is volt nekünk ott! Velük! Eszembe jutott, hogy nemcsak a Dédi főztjét nem értékeltük eléggé, hanem azt az egész helyzetet, hogy ott lehettünk. És én úgy sajnálom, hogy a Dédivel mindig olyan türelmetlen tudtam lenni, holott ő is mindig csak a jót akarta nekünk, és mindenkinek.
Lehet, hogy a karácsony közelsége miatt is, vagy talán rajtam így jön ki a honvágy, de váltakozva bőgtem és nevettem tegnap az ágyban alvás helyett, amikor rájuk gondoltam. Mert eszembe jutott az az álmom is. Ami csak azért érdekes, mert nagyon ritkán emlékszem az álmaimra, és akkor is csak rövid ideig, de ez azt hiszem örökre megmarad! Mami halála után egy ideig nekem még nem tudott leesni az egész helyzet, talán mert nem tudtunk elbúcsúzni, nem gondoltuk volna… Aztán egyszer vele álmodtam, és újra olyan volt, mint régen, még a betegsége előtt, és én akkor sem búcsúztam, de ő igen! Ott voltunk az elsőszobában, és azt mondta, hogy ezentúl Fentről csal a javamra! És igazán csak akkor tudtam elengedni őt… És persze azóta is, ha ez eszembe jut, mindig bőgök ettől, most is alig látok, mert igaz! És ha valami jó dolog történik velem, amiért nem küzdöttem meg, akkor mindig az jut eszembe, hogy megint a Mami csalt a javamra Fentről! Mert a szeretete mindig elkísér.
És valószínűleg azért, hogy a harmadik zsepit már ne bőgjem tele, felidéztem a millió szép emlék között egyet, amit azt hiszem a legviccesebbként raktároztam el magamban: egyszer amikor Pécsről Bolhóra mentünk Mamival, harmadikos gimis voltam, és akkoriban kaptam fogszabályzót, és út közben Apa megállt a kávésnál, ahol helyben pörkölt kávét lehetett venni, mi meg a kocsiban vártuk, és beszélgettünk. Én durcogtam a fogszabályzó miatt, hogy már megint rámaggattak valamit, ami még „előnyösebbé” varázsol… Mami meg azt mondta, nézzek csak rá, mosolyogjak. Majd mikor odavigyorogtam, csak annyit mondott, „Jól áll neked az ezüst! Szép lesz majd, ha ezüstfogaid lesznek!” :) Nyilván mondanom sem kell, hogy akkor ezt cseppet sem éreztem viccesnek, de azóta tudom humorként értékelni, és ezen meg csak röhögtem éjjel. És most is. Aztán felidéztem a Papával kapcsolatos legviccesebb emlékem, ami ugyan nem velem történt, hanem Petivel: hogy Papa bement az elsőszobába Petihez, megkérdezte, kér-e szörpöt. Peti meg kissé ugyan meglepődve mondta, hogy aha, persze. Erre Papa előrukkolt vele, hogy jó, akkor talán Peti lesz szíves szódát csinálni! :) Valahogy a családban a szódacsinálás mindig olyan nem kívánt feladat volt, mint a szemétlevitel. A ráadás az volt, hogy Peti rávágta, hogy neki vízzel is jó.
Nekem nagyon szép gyerekkorom volt! Mindegyik nagyszülőm és a Dédi is annyi jót tanított, gondoskodtak rólunk. A kertvárosi Mama is, aki akármilyen váratlanul mentünk is be hozzá, mindig kaptunk valami finomat. Azt hiszem nála soha egyikünk sem volt váratlan vendég: mindig várt bennünket! Akkor is ha csak 1-2 percre tudtunk beugrani, mindig úgy örült!
Eszembe jutott Bali Mamája is, akivel szintén nagyon szép emlékeim vannak, bár sajnos csak röpkének nevezhetjük az ismeretségünket. Annyira nyílt volt, és őszinte. Ide kívánkozik róla is két emlék a sírástól a nevetésig kategóriába: az egyik az, amikor elmesélte a Papával való szerelmük iszonyú romantikus sztoriját, amit bármelyik hollywoodi produkció megirigyelne, annyira szép. Csak éppen ez egy európai történet a háborús időkből! Viszont minden kellék nélkül gyönyörű! Amikor összeházasodtunk Balázzsal, Mama azt kívánta nekünk, hogy annyira szeressük egymást, és olyan szép életünk legyen együtt, mint nekik volt. És ennél többet nem is kívánhatott volna. Most persze megint elbőgtem magam… A másik emlék, a legviccesebb pedig az, amikor a cukrászdából hozott, nagy gonddal kiválasztott tortára annyit mondott, mikor megkérdezték, ízlik-e neki, hogy „Hát… ettem már jobbat is!” És persze máris mindenki, őt is beleértve nevetett az asztalnál :)
Most már érthetitek, tegnap mitől rázta felváltva a sírás és a nevetés az ágyat.
Ezzel a bejegyzéssel nem szórakoztatni akartam, de ez is hozzám tartozik, és ha már Dédit megemlítettem, hadd legyenek itt a többiek mind!És van egy dolog, amit mindig ki akartam próbálni, amit otthon kívánságlámpásnak hívnak, és esküvőkön szokták gyakran használni.

Na én most ilyet fogok keresgélni (persze nem olyan nagy mennyiségben, mint a képen), és nem kívánni szeretnék, inkább csak küldeni nekik valamit, hogy jól lássák odafent!