A szülés összességében a rémálmaim szintjét közel sem érte el, de epidurál nélkül - ha meg nem is haltam volna - biztos nem lett volna erőm vegigcsinálni...
Az sem segített lelkileg, hogy amikor a fájásokkal bementünk a kórházba, hazaküldtek azzal, hogy még nem tartok ott (mondván, hogy azok a fájások már mind fajdalmasak, én pedig azt mondtam, nem mind szörnyű)...
Hazaértünk a kórházból szombaton éjfél előtt picivel, és bizony szinte azonnal nagyon bedurvultak a fájdalmas fájások. A görcsök mindent kiszedtek belőlem. Kozmetikázva azt mondanám, vettem egy hosszú, forró zuhanyt, de igazából arról volt szó, hogy nem bírtam megállni a lábamon, és a kádba rogyva folytattam magamra a vizet. Nagyon fájtam, és mikor végre kikászálódtam a kádból, anyukám kezdte figyelni, milyen ritmikával vergődöm tovább. Nekem tényleg nem volt erőm. Mondta, hogy vissza kéne lassan menni, de én már el sem mertem volna indulni újra, nehogy megint haza kelljen mennünk. Tök bizonytalan érzés volt, hiszen már előtte is azt hittem, szülési fájdalmaim vannak... De hát utólag be is bizonyosodott, hogy azok is voltak, csak a monitor alapján nem hitték, hogy elég rendszeresek és hogy nekem annyira fájnak...
...Úgyhogy ha nem ment volna el a magzatvíz, még a végén otthon szülök :-D
De szerencsére elment a víz, és azonnal indultunk vissza a kórházba. Mikor kb 2-3 órával a hazaküldés (2 cm -re voltam nyitva) után beértünk, már 8 cm-re voltam nyitva. Kérdés nem volt, rögtön kértem epit. Amúgy ki van zárva, hogy olyan erős fájdalmakkal nyomni tudtam volna. Gyorsan hatott, de a maradék tágulás lelassult.
Vártunk, majd mikor teljesen kitágultam, megprobáltunk nyomni vagy 10-et, de még túl fent volt a baba.
Vártunk még (azt mondták fél-egy órát, de végül kb másfelet vártunk).
Mikor elkezdtük a tolásokat, Biztattak, hogy jól csinálom, de csak nem bújt ki a baba.
Az aneszteziológus vagy 100x mondta el, hogy lent nyomjak, mintha kaksiznék, én meg mondtam, hogy azt próbálom. De nyilván nem éreztem igazán jól, melyik izmommal is nyomok, mert a sokadik utolsóra sem született meg.
Aztán egyszer csak sikerült valahogy, és az maga volt a boldogság. Sírás, mosolygás minden egyben.
A folyadékok leszívása után, rögtön a mellemre tették a babám, aki már akkor a leggyönyörűbb volt ;)
Csak sajnos rögtön utána jelezték, hogy pár perc múlva elviszik, mert a leszívás ellenére folyadék maradt a pici tüdejében, és nem sír eléggé ahhoz, hogy feljöjjön. Na az rémület, még úgy is, hogy a teljes stáb nyugtatott, hogy ez nagyon gyakori, ne izguljak. Elvitték, és én a férjemet vele küldtem, nehogy szem elől tévessze. Rajtam még dolgoztak, de csak a picire tudtam gondolni. Aztán egyedül hagytak, csak néha jöttek be, és szóltak, hogy nyugi, minden rendben lesz, de a baba pár órára inkubatorba kerül. Aztán szóltak, hogy arra a napra ott is marad. Balázs is ingázott kettőnk között, és neki is azt mondták, nyugi, ez gyakori. És persze, olvas ilyet azt ember, de amikor az ő újszülöttjével történik, az egyáltalán nem könnyű.
Mikor lejárt a szülőszobás megfigyelési időm, még mindig zsibbadó altesttel egy tolókocsiban átvittek a babámhoz,és megcirógathattam a kis térdét. Jó volt fogni, de tele volt szegény aggatva zsinórokkal "a biztonság kedvéért", és az nem jó látvány...
Áttoltak a szobámba, és megint hosszas várakozás. Közben jöttek -mentek a nővérek, mind mondta hogy javul a kicsike. Végül délután fél 4-kor bemehettem hozzá (7:15-kor született), és ugyan továbbra is bedrótozva, ezúttal már rám tették, és az ölemben aludt, majd szopott is. Közben mondták, hogy mióta nálam van, stabilabbak az értékei is. Egyszerűen nem bírtam őt otthagyni, és ez jó, mert este 8 körül végül úgy döntöttek, elég stabil, hogy már velem éjszakázzon a szobámban. És ettől kezdve minden szépen alakult...
Ennyi! Körülöttem mindenki végig valószínűtlenül kedves volt az egész kórházi tartózkodás alatt, ráadásul luxusszállodában éreztem magam (nem fizetett reklám a sanitas és a CIMA mellett).
