2013. június 23., vasárnap

Egy hét Portugália vs. hét nap nyugi

Bizony-bizony, múlt keddtől eddig a keddig kirúgtam a hámból, és szuper nyaralásban volt részem a Lisszabon-Sintra-Sesimbra vonalon, míg Bali, szegény asszony és (ami talán fájóbb) a kedvenc "háztartási alkalmazottja" nélkül maradt. Merthogy ez a lehetőség még akkor jött, amikor nem volt munkám, és túl sok kilátásom sem munkát találni, így négyen lányok tettük tiszteletünket a Portugál fővárosban és annak közvetlen közelében, az óceán partján.

Ismét nagyon szép táj- és városképekkel gazdagítottam az emlékeimet, s mi több a laptopom képek nevű mappáját. Le kell szögeznem, odavagyok a digitális korszakért, főleg azon fő vívmányáért (az internet és oly sok más mellett), hogy nem kell egy nyaralás emlékeinek 24, avagy szerencsés esetben 36 képkockába beleférnie. Amikor új helyre érkezem, igazi kis japán turistává változom, és külső szemlélő számára valósággal úgy tűnhet, mintha ész nélkül kattintgatnék. A valóság annyiban más csupán, hogy ugyan tényleg rengeteget fotózok, mindig megvan a koncepció, mit szeretnék megörökíteni, megmutatni, stb... Na, ettől még tényleg elég nehezen engedek elmenni egy-egy szituációt fényképezés nélkül...









Útitársam a Barcelona-Lisszabon (és vissza) távon Ági volt, aki ezúttal másodszor mutatta meg, hogy jófej nyaralótárs. Első ízben tavaly, amikor Gabival kettesben látogattak meg minket Barcelonában, és tették számomra is nyaralássá a munkanélküli hétköznapjaimat. Ezúttal sem kellett csalódnom :) Az élményt Dóri és Csilla színesítette tovább, akikről szintén bebizonyosodott, hogy kellően lazák és őrültek (csakis pozitív értelemben!) ahhoz, hogy akár legközelebb is igent mondjak egy közös útra. Pedig szegények másfél napot késtek Lisszabonból a francia légiirányítók sztrájkja miatt :(

Ágival a lisszaboni piros metrón a reptérről a városközpont felé zötykölődve

Ágival Lisszabonban egy kint élő magyar srác közbenjárásával extraolcsón jutottunk szálláshoz... Hát arról viszont inkább nem csináltam fényképet, annyira nélkülözte a romantikát. Pedig most, hogy így visszagondolok, az ugyan icipici szoba plafonját gyönyörű stukkó borította, és ha az ember fantáziája elég gazdag, szinte belelátja annak a régi háznak a fénykorát. Lehet, hogy csak azért, mert már túl vagyunk rajta, de én már belelátom. Látom, hogy vonulhattak fel a fa lépcsőn a századfordulós ruhákban (mármint az előző századfordulósokban), és látom a házfalat kívülről teljesen beborító zöld csempéket a fénykorukban. 

Merthogy Lisszabonban (és amennyit az országból láttunk, abból arra következtetek, hogy egész Portugáliában) nagyon jellemző a házakat csempével borítani. Na igen, és mivel azokat a csempéket nem ma gyártották, nehéz a megrongálódott darabokat pótolni is. Valószínűleg részben ennek is köszönhető, hogy borzasztóan sok szinte romos épület van, olyan is, amit még javában használnak, de olyan is bőven, amit teljesen hagytak lepusztulni. Pedig alapvetően gyönyörűek. Láttam olyan házat, ami egy kis mór palotának illett be, nem tekintve azt, hogy mennyire lepukkant. Szomorú! Főleg mert én úgy vettem észre, hogy ilyenből nem Barcelonához, de még Budapesthez képest is sokkal-sokkal több van. Ott valahogy jobban látszik a válság is, bár egyértelmű, hogy nem 5-6 éve kezdtek romlani ezek az ingatlanok. Barcelonához képest az árak is kicsit alacsonyabbak, sőt az éttermek/utcai árusok/sütödék (mert a szardíniafesztivál ürügyén ezeket is teszteltük) kifejezetten olcsón is szolgáltak finomságokkal. Az olcsót persze azért még így sem feltétlenül a magyar árakhoz képest értem...

Június 12-én, amikor Lisszabonba értünk, a város védőszentjének a másnap tartandó ünnepére készülődött az utca népe, és talán mivel szent Antal napja ott munkaszüneti nap, az ünnep előestéjén tartották a szardínia-ünnepet. Mint kiderült annak örülnek a népek, hogy ilyenkor jönnek ívni a szardíniák, és ekkor lehet a legfinomabb halakat kifogni. Ennek örömére az egész város, de főleg az Alfama nevű (a várat is magában foglaló) városrész felgirlandoztatott, és kisebb-nagyobb faszenes kerti grillek teremtek a pici, girbegurba, hegyes-völgyes utcák járdáira, néhol egész kis sörudvarokat rendeztek be, és estefelé mindezt zene és emberek ezrei tették nagyon élővé és szerethetővé. 
 szardíniára utaló jelek a városban








Szardínia és más finomságok faszénen - avagy az egész város faszénfüstben és halszagban

Mi is kóstoltunk a halacskákból, az ott is divatos sangriából, és sütkéreztünk a lemenő nap fényében, majd a kis lampionok alatt. Hazafelé sétálva belefutottunk egy jelmezes felvonulásba, ami jellegét és a felhajtás méretét tekintve akár a riói karnevállal is versenyezhetne, ám a nép(???)viseletbe öltözött felvonulók nagyban rombolták az esztétikai értékét, ugyanis olyan ízléstelen színkombinációkat, mint ott, ritkán lát az ember.
Borzasztó sokat sétáltunk, egészen konkrétan meg kell dicsérnem magam, amiért egyetlen kényelmetlen (egyben mondjuk magas sarkú) cipőt sem csomagoltam. Nem változott a sétamennyiség a következő két napban sem, amikor tovább ismerkedtünk a fővárossal, 



felmásztunk a várba, 


kivillamosoztunk a Belém toronyig,



majd immáron négytagú csoportra kiegészülten elkirándultunk Sintrába, abba a közeli kisvárosba, ami a sok váráról és palotájáról lett méltán híres, és borzasztóan sűrűn látogatott turistacélpont.
Igen, oda megyünk!

Na itt aztán tovább tetéztük az élményeket, és nem kevésbé a megtett kilómétereket, merthogy a hegyes-völgyes Lisszabonhoz hasonlóan ez a terep is elég meredek. 
Viszont a látvány, ami a hegyet megmászva a szemünk elé tárult...











 "Dóri vára"
Turisták :)

Három nap után elérkezett a pihenősebb pihenés ideje, és áttettük székhelyünket a festői szépségű, és (mint utóbb kiderült) mindig szeles Sesimbrába, ahol nem csak a haléttermek híresek, de a panoráma is, ami a bérelt apartmanunk balkonjáról nyílt... Három napig az óceán hullámzására alhattunk el, és ébredhettünk fel, majd a reggeli (mint a nyaralás végén kiderült, koffeinmentes) kávénkat a szuperszép és szélvédett erkélyünkön szürcsölhettük. Fantasztikus élmény! Igazság szerint hozzá lehetne szokni :)





 sós hal szárítás közben - életkép egy halászfaluból






 Üdv, Kedves!

Bár a tengerpart... elnézés, az óceánpart a hétvégén nyözsgött, a víz elég kis hűvös volt, így a menetrendszerinti napozás sajnos csak rövidke fürdőzéssel egészült ki. Megjegyzem, én vagyok a puha, a csajok, dacolva tagjaik bizsergő elfagyásával is, több alkalommal maradtak percekig a vízben; nekem elég volt egyszer, és remélem, hamarosan itthon pótolhatom a tengerélményt (merthogy idén még egyszer sem ítéltem elég melegnek a tengert itthon sem, hogy fürödjek - már-már szégyen!).

Mivel a második éjszakánkon jött egy kisebb lehűlés, az utolsó közös napon sétatúra lett a program szuvenírbolt üldözéssel, merthogy ez a kisváros (vagy falu?) feltehetőleg inkább a portugáloknak lett kitalálva, így kifejezetten keresni kellett a hűtőmágneses bazarakat. Szerencsére, jobb volt ez így.

Volt részünk finomabbnál finomabb halakban és jó borokban (ittam még vöröset is, pedig ez igazán nem jellemző rám), egyik este egy szuper kis étteremben ettünk, amikor hirtelen elment az áram, így a pincérnő találékonyságának köszönhetően gyertyafénynél költhettük el a vacsoránkat. Azért a hangulathoz értenek.

Nagyon jól éreztem magam, remélem, egyszer Balival is eljutunk valahova a közelbe, hogy megmutassam neki, milyen szuper helyeken jártam, amíg ő szegénykém egyedül maradt, dolgozott itthon, és még a mosásban és mosogatógépkezelésben is egyedül kellett helytállnia. De nagyon jól csinálta, és büszke vagyok rá, hogy hétvégén még szocializálódott is, elment a magyar ismerősökkel BBQ-zni.

2013. június 8., szombat

Ranglétra :)

Itt az ideje a második ledolgozott hét mérlegének, nem is késlekedem vele:

Korán kell kelni, kivéve ha Bali, az uram úgy dönt, elvisz mocival, akkor ugyanis húsz perc alatt beérek a munkahelyemre, míg 2 metróval és 1 busszal mindez kicsit több, mint egy óra. Ennek is van ugyan előnye, mert ismét elkezdtem olvasni, ahogy régen a villamoson tettem. Szóval nem igazán bánom.
Megtaláltam a céges automatában a 35 centes kávét, ami még elég híg és "tejes" ahhoz, hogy meg tudjam inni, ez napi 40-80 cent spórolást jelent :) Igazán boldoggá tesz. Ja, és a pénzes kávé ürmében az öröm, hogy elhasználhatom a felgyülemlett 5 centes készletemet! Nagggggyon menő!
Áthelyezésemnek (a német csapatból a svájciba ugyebár) köszönhetően úgy száguldozom felfelé a ranglétrán, hogy arra kell csak odafigyelnem, nehogy orra bukjak a nagy igyekezetben, ugyanis azon felül, hogy az engem tréningelő lányzó elmegy egy másik csoportba, tegnaptól a másik senior csapattag is feladta a harcot - ő szülni megy. Mondta ugyan előre, hogy nem szeretne sokáig dolgozni a hasára tekintettel, de annyira hangsúlyozta, hogy ő a tréningelő lány elmenetele után is itt lesz, és válaszol a kérdéseimre, hogy én naívan feltételeztem, legalább egy hónapot dolgozhatunk így együtt, mielőtt új csapattaggal bővül a kör. Azaz épp hogy nem bővül, hanem most leszünk (a bővítésig) kevesebben a mi kis svájci (-magyar) csapatunkban. Három fő helyett kettő dolgozik majd, mindketten újak vagyunk a saját pozíciónkban. Well... Erre mondta az anyukám, hogy ennél nehezebb helyzeteket is kellett már kezelnem? Hm? Majd megoldjuk, nem pánikolok. Azaz csak annyiban, hogy ma este elkezdtem rendszerezni a tréningem alatt összemacskakapart jegyzeteimet, hogy legalább annyit tudjak majd, hova nyúljak, ha egyedül kell mindent csinálni...
A tréningem remek, a csapatból távozó lengyel lány a kalauzom, és tényleg ügyes, tényleg csak rám koncentrál. Annyira, hogy a tréningem alatt a csapat egyetlen igazán dolgozó tagja totál elhalmozódott, szegény. Ő a magyar lány, Edina, aki egyébként fiatal, kedves, és sokat biztat, hogy ne érezzem magam olyan gyogyósnak, mert állítólag mindenki ennyit kérdez, mikor elkezdi ezt a munkát. Ezt azért nem hiszem el, de én az a biztosra menős fajta vagyok: ha megkérdezem, elmondják, jegyzetelek, már fél siker. Szóval amíg lehet, kérdezek, aztán majd lesz, ahogy lesz!
Érzem, hogy tágul megint a fejem: ott az SAP, amit sosem használtam, most pedig a support pozícióban használatoson kívül a következő szint funkcióit is próbálják a fejembe szuszakolni; és ott az excel is, amit ugyan használtam, de a jogászok inkább a word-használatukról híresek, semmint a táblázatkezelésről, úgyhogy amikor párhuzamosan 15-20 excel sheeten dolgozom, akkor rendesen meghazudtolom korábbi önmagamat! :)
Nagyon durva, hogy a héten elhangzott a számból - külföldiül ugyan, de tagadhatatlanul és őszintén -, hogy "azt a számlát már lekönyveltem"! És valóban, és azóta már nem is egyet. Nem csak validátorként, de immáron manuálisan is könyveltem, a céges szakzsargon szerint MIRO-val, amit a spanyolosabb ajkúak fonetikusan, az "angolszászabbajkúak" pedig "májró"-ként ejtenek, és valójában az SAP egyik jelentős bugyrát jelenti. Szóval könyveltem! Remélem, nem sok rokon, barát és ismerős kezéből esett most ki veszélyes szóró-vágóeszköz, igazán nem akartam riadalmat okozni :D
Annyi számot látok nap mint nap, hogy lassan elhiszem, hogy ezek bizony tényleg a barátaim!

Teszteltem a céges étkezés lehetséges variációit: ettem a kantinban (mikrókkal, tányérokkal, evőszközzel felszerelt helyiség, ahol a kollégák ismeretlen elvek szerint rendeződve ülnek), ettem a legközelebbi étteremben, és ettem egy kicsit távolabbi helyen. Egy alkalommal a közeli bárból elvitelre kértem a kaját, és bevittem a kantinba, ami szintén bevett szokás itt; egy alkalommal pedig - szégyen és gyalázat, tudom - a cégnél kihelyezett automatából vettem egy háromszög szendvicset, és az épület körül sétálva fogyasztottam. Igazából elég igénytelen kis lény vagyok, úgyhogy egyszer-egyszer még ez is meg fogja tenni, ha rászorulok.

A hideg-melegvíz automatának továbbra is csak a hideg verzióját aknázom ki, mert most még megosztom az asztalomat a tréninget tartó lánnyal, és addig nem szeretném telepakolni a fiókokat teafilterekkel stb, szóval ez még a jövő zenéje...

Bevallom, a házitündérkedésben romlottam, ezt már ennyi idő után is látni, de az eheti lustaságom leplezhetem: nem azért nem porszívóztam, mert lusta vagyok, hanem a részleges áram nélküliségünknek köszönhetően. Szerda este egy ártatlan villanykapcsoláskor ugyanis lecsapódott a biztosítékunk, és ugyan a konnektorok áramellátását Bali vissza tudta szerezni, a plafonba szerelt lámpákba csak a ma este érkezett villanyszerelő tudta visszalehelni a lelket. Ezúton is Isten áldja Xavit, a lakás tulajdonosát, aki vita nélkül állta a költségeket. És Isten Áldja Balit, aki egy nap késéssel ugyan, de megoldotta, hogy ne kelljen többször hideg vízzel zuhanyoznom :) Merthogy a villanyon kívül még a cirkót is kivontuk a forgalomból eredetileg... Szóval a sötét miatt nem tudtam takarítani :D

Visszatérve a munkahelyre: hozzá kell szoknom még, de szerintem jó lesz nekem! Kedvesek az emberek, normálisak a munkakörülmények, kieshet a kezemből a ceruza a munkaidő végével (főleg ha már be is leszek tanulva), a fizetés sem rossz, elfoglalom magam.

Alapvetően elégedett vagyok! Ezen a helyen sokan panaszkodnak arra, hogy uncsi a munka. Hát nekem eddig egy kicsi unalom sem jutott, mert ha éppen nem tudtak mondjuk velem foglalkozni, és az agy nélkül végezhető munkafolyamat is elfogyott, akkor mindig valaki megszólított, és véletlenül sem azon a nyelven, amin az előző emberrel folytattam a beszélgetést. Folyamatos agymunka ez még nekem, ha csak a nyelvek közötti váltásra gondolok is, de nem bánom, ha fejlődik a spanyolom is, az meg külön öröm! Feltehetőleg nem mindig lesz ilyen izgis, de most még minden kattintásomra oda kell figyelnem. Hogy ezt nyomatékosítsam, elárulom, hogy minden felhasználó nevemben és/vagy jelszavamban van legalább egy, de inkább kettő sz-betű, ami azért izgis, mert - a nevemet tekintve nem meglepő módon - ezt a betűkombinációt általában (kvázi) vakon szoktam begépelni. Na már most a cégnél nem magyar billentyűzet van, nyilvánvalóan, ami egyben azt is jelenti, hogy az és az y betűk előszeretettel járatják velem a bolondomat :) :D Ez sem akkora gond, csak figyelnem kell, mert a kedves informatikus fiú csendben megsúgta, hogy nem ciki, hogy mindig csak másodszorra sikerül belépnem, csak igyelezzek többször nem rontani, mert harmadjára a rendszer kizár. Hát... majd igyekezni fogok!

Hát ez van srácok!

2013. június 2., vasárnap

Nem adom a hobbimat!

A kétségek eloszlatása kedvéért, hogy még csak véletlenül se merüljön fel senkiben a gondolat: Nem, a varrást nem hagyom abba!
Még csak véletlenül se (úgy tűnik, most ez lesz a kedvenc kifejezésem :))
Amikor májusban otthon voltunk, újabb anyagokkal gazdagodtam, vettem eddig még nem próbált textiliákat, varrógép tűket (strech és jersey varrásához valót, ikertűt, kifejezetten patchworközőknek fejlesztett tűt, hogy próbálkozzak) és cérnákat, holott azt ugye itt is lehet kapni jócskán (igaz, akkor még nem tudtam, hogy már nem lesz időm a vásárokat járni olcsóbb beszerzési forrás után kutatva). Mellesleg a múlt héten, még mielőtt megtudtam, hogy felvettek, rendeltem a gyártótól pár speckó varrógéptalpat is, mert igenis eltökéltem, hogy megtanulok varrni, és ebben a munka sem ingat meg, csak azért nyilván hátráltat majd kissé.
Van pár projektem, amit felkarcoltam egy papírra, nehogy feledésbe merüljön az ötlet, így biztosan szépen sorra fogom őket venni.

Most is készül valami, amit meg is akartam mutatni, de aztán úgy döntöttem, majd csak a végleges állapotot tárom a nagyvilág elé. Addig csak a projekt neve: pólótakaró. Na jó, ha most valaki ez alapján "ráguglizik" a T-shirt quiltre, akkor a képtalálatok között azért nem azt fogja látni, ami itt a "lukban" alakul a kezeim között. Az alapelgondolás az, hogy végre az eredeti patchwork-koncepció szerint az újrafelhasználás kapja meg a főszerepet nálam is (legalábbis egy takaró erejéig biztosan). Nézegettem a pinteresten a lehetőségeimet (amelyek egyébként határtalanok), és tetszett ugyan az az elgondolás, hogy különböző képeket varrjak takaróvá (mint legutóbb talán Bella anyukája érettségi ajándékként a vámpíros Twilight-ban), de mi Balival kevésbé preferáljuk az olyan pólókat, amiken óriási feliratok állnak, így kicsit kombináltam: pólódarabokból készül ugyan, de nem ugyanakkora kockákból (matekosok kedvéért négyzetekből), hanem összevissza méretű és formájú darabokból.
Valójában a felső rész készen várja a bélést és a hátoldalt, de jobban szeretném készen megmutatni, úgyhogy  le is fogom az ujjaimat, és most nem írok többet...

Ja, és a székrenoválós projektet sem feledem, csak elnapolom...

Nem akarom soha többé feladni az oly nehezen megtalált hobbijaimat a munka kedvéért! Ez most fogalmazódott meg bennem, de szeretném tartani...
Érdekes ez a gondolat, és aki biztosan tudja, hogy a munkája a hivatása, annak talán soha nem is jut eszébe. Valójában én azt sem tudom, hogy valamelyik munkám volt-e/lehet-e a hivatásom, hobbim is egyben, de azt hiszem, hogy az irodai, kevéssé teremtő/alkotó jellegű munkáknál akkor is kell valami, ami eltereli a figyelmet az irodai mindennapokról. Azaz esetemben: eddig is kellett volna valami, de abban a szerencsétlen, folyton időhiányos állapotban, amiben 2005. szeptemberétől 2011. novemberéig éltem, esélyem sem volt kitalálni, van-e hobbim. Mert ugye ha az ember szeret olvasni, az szép, ha van pénze utazni, az frenetikus, ha van ideje sportolni, az frankó, de nem hinném, hogy bármelyiket is nevezhetnénk hobbinak, főleg, ha nem űzi az ember olyan kitartóan egyiket sem (talán az olvasást kivéve), hogy a mindennapjai részévé váljon. De ha szakít magának időt, és/vagy teremt magának energiát arra is, hogy kipróbáljon új dolgokat, akkor már van esélye olyasvalamit találni, ami lelkesítheti a mindennapokban, ami miatt van miért várni a 8. ledolgozott óra leteltét. Hát, nekem hozott az élet másfél év nyugdíjaskodást, hogy kitaláljam, mit szeretnék csinálni itthon szabadidőmben, vagy bárhol máshol ha adódik egy kis pihi valamikor. Csak nem kéne ezt a dolgot veszni hagyni!

Az első hét egy multinál

Amint arról hírt adtam, munkát kaptam. Sőt nem is csak kaptam, el is kezdtem dolgozni azon hirtelenjében. Ez ugye jó hír :)
Anélkül, hogy túlzottan a részletekbe mennék, elárulom, hogy egy multi cégnél dolgozom, a munkám java része arról szól, hogy két képernyőt sasolva számlákat validálok azzal az OCR-pogrammal, amit a Balázs cége szült :) Ez ennyiben a családban marad. Aki a validálás szót olvasva épp annyira nem tud semmit a munkámról, mint mielőtt ezt elárultam, annak megsúgom, (1. én sem igazán értettem, pedig Bali mesélt róla; 2.) ez annyit tesz, hogy ellenőrzöm, hogy a számláról a helyes adatokat találta-e meg a program, ha kell javítom, ha kell pótlom, szóval a munka túlnyomó része elég monoton lesz. Ami a többi részét illeti, arról egyrészt nem tudok még mesélni, mert hónapzáró hét lévén azokat még nem igazán tudták nekem megmutatni a kollégáim, másrészt meg azok kicsiny részben változnak is, mert három nap után a team leaderem ('tímlíder', azaz csoportvezető) és egy menedzser kitalálta, hogy az elsőre számomra kitalált német-osztrák csapat helyett hétfőtől a kisebb sváci csapatot fogom remekül erősíteni. Ennek elsőre nem tudtam, örüljek-e vagy se, de a többiek szerint jó lesz nekem, mert a 8-10 tagú német-osztrák csapatban máshogy oszlanak meg a munkák, mint az összesen 3 tagú svájciban, ahol így betekintésem lehet majd olyan dolgokba is, amit a nagyban nem csinálhatnék. Hát, ez majd eldől. Mindenesetre a helyem még nem melegedett meg annyira itt, hogy borzasztóan kelljen sajnálnom, hogy átpakoltak oda.
Ami már látszik, hogy megtanulom majd használni az SAP-t (tudom, erre Bali azt mondaná, hogy az minden cégnél más, és olyan nincs, hogy vki általánosságban ismeri az SAP-t, de sebaj, én megtanulom használni ennek a cégnek az SAP-jét, ami a semmihez képest óriási előrelépés), további trükkökkel gazdagítom az excel-es tudásomat, sokat fogok a kollégákkal németül és spanyolul beszélni (bár a svájci csapatban van egy magyar lány, aminek azért nagyon örülök), és kialakulhat végre egy képem a multis hétköznapokról. Jó-jó, sejti az ember, hogy milyen az, de belsősként nyilván árnyalódik majd a kép. 
A kollégáim helyesek, mindenki kedves, általában fiatalok, segítőkészek, és biztatnak, hogy ami az első héten még varázslatnak tűnik (pl. az excel vlookup-funkciója, csak hogy egy példát is mondjak), az pár héten belül teljesen automatikusan fog menni nekem is. Az irodánk egy 4. emeleti óóóóriási terem csapatonként és nem mellesleg asztalonként is szeparálva, egy légtérben millió ember (a millió azért valószínűleg erősen túlbecsült szám, de nem vagyok jó saccoló, szóval inkább nem pontosítom), van egy jó kis kv-automata, ami 0,75-ért már az itt ritka hosszútejes kávét is kidobja (egyfelől szuper, hogy van ez az opció, másfelől szívás, mert pl cortado (azaz eszpresszó kicsi tejjel) már 0,25-ért is lenne), van szendvics- és üdcsiautomata, és a bónusz a hideg-melegvíz automata, ami szerencsés módon ingyen biztosít rehidratációt a duplamonitor előtt kiszikkadt hangyanépnek. Van egy emelettel lejjebb ebédlő, de nem menza, csak mikrókkal, tányérokkal, stb. felszerelt terem, így adott a lehetőség az otthoni kaja térhódításának, de van a közelben pár étterem is, ahol viszonylag olcsón (is) lehet enni kapni, ha mégsem serénykednék esténként a főzés terén. Szerencsés módon Bali tavaly már jól megismerte a környéket, így első nap telefonos segítséggel ügyesen kiválasztottam egy bárt, ahol "pávaénekre" ebédeltem. Nem vicc, két páva lakik a kert leválasztott részében, és marha hangosan "kotkodácsolnak", úgy hogy azt még bent az irodában is hallani lehet, ha nyitva hagyják az ablakot.

Az első két nap kicsit leszívott, estére zsizsgett a fejem rendesen, feltehetőleg mert hol németül, hol angolul, hol pedig spanyolul szóltak hozzám, és nem minden esetben sikerült időben kapcsolnom :) Ja, és van a cégnél még három magyar lány, csak hogy a magyart se felejtsem el ;)

Az első hétben a rossz élmény csupán az volt, hogy szívem szerint Verát, Joe-t és a pici Marcit kísérgettem volna fel-alá a városban, merthogy csütörtökig ők is itt voltak nálunk. De remélem, így is tetszett nekik a város, hiszen talán csak láttak valamit :) Valójában ha most ez a hirtelen munkalehetőség nem jött volna, akkor ez a bejegyzés valószínűleg az újabb vendégek címet kapta volna, és esetleg még fényképekkel is illusztráltam volna, hogyan fogta a kiskezébe Marcika a rákocskát, vagy hogy mit szólt a jamón ibericohoz/serranohoz, de sajnos távollétem okán nem tudtam megfelelően dokumentálni a nyaralásukat :( Persze feltölthetném a sutyiba telefonnal lőtt képet arról a cuki pizsamáról, amin a kissrác olyan büszkén mutogatta a baseball-, kosár- és focilabdákat, de a publikáláshoz sem írásos beleegyezését nem adta, sem pedig a kép minősége nem lett olyan átütő, amilyenre megálmodtam...

Ami még látható tanán-változás (még ugyanis nem biztos), hogy valószínűleg jobban ki fogom/fogjuk használni a hétvégéket, hiszen már nem 365 nap/év a hétvégém...

Hát egyelőre ennyi! Majd ha már nagyobb rálátásom van a multis, melós életemre, majd elmesélem, de most még csak ennyire futja élménybeszámolóként.