Pár kép szöveg nélkül a pécsi mindennapokról

16 hónapos Bababa

Mia tegnap töltötte be a 16.hónapját, amit azzal ünnepeltem, hogy a barátnőimmel töltöttem az altatást megelőző 2 órát. Nem szándákos volt, épp így alakult, ha már Pécsen vagyunk, és épp péntek este is volt, sőt a Csajok már Miával is találkoztak. Érdekes kísérlet, nem mondom, hogy teljesen ellazultam, de állítólag ügyes voltam, csak alig észrevehetően nézegettem a telefonomat :)
Ma reggel már új módi van, ma mindenki egy szótaggal hosszabb: én anyanya vagyok, ő bababa, a Mama pedig mamama. Hát ez is egy új korszak.

Pécs, hó, szánkózás, Mius

Első találkozás a hóval (megböködte kicsit)

Papa megszánkóztatta ;)

Az első hóembere :)

Nyakszorítós

Nem vmi horror story, nyugi, csak a mai BOLDOGSÁG. Így csupa nagybetűvel.
Altatáskor pici Mia a fáradtsága ellenére nagyon aktív volt, és folyton függőlegesbe húzta magát a szopizós pózból. Ez nem új, máskor is csinál ilyet. Ahogy máskor is, egy-egy ilyen alkalommal mondott valami velőset, mondjuk, hogy tik-tak, vagy (l)ámpa. Ám ma nem állt meg itt: egyik felhúzodszkodás alkalmával az arcomat paskolta két oldalról nagyon finoman, szinte símogatva, de a boldogságtól sírás akkor kerülgetett, amikor még feljebb húzta magát az ölemben, és szorosan, de nagyon finoman a nyakam köré fonta S kicsi karjait! Ponton úgy, ahogy kiskorunkban mi adtunk "nyakszorítóst",  ezt a különleges ölelést a szüleinknek. És nem véletlen volt, utána még 3-4x eljátszotta :) Egyszer már csinált ilyet a napokban, de akkor nem voltam benne biztos, hogy nem véletlenül jött-e így ki a mozdulat. Most egyértelműen ezt akarta!
Nagyon finom volt! <3

Kitépem a hajam! Áaaaaaa!

Kicsit olyan nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek alapon és kicsit azok kedvéért is, akik azt gondolják, hogy két pozitív bejegyzés közötti időben színtisztán és kizárólagosan csupacuki dolgok történnek, de főleg azon félrevezetetteknek, akik azt gondolják, jó anya vagyok:
Mia újabban nem eszik. Néha napszakonként vagy naponta váltogatják egymást a jobb és rosszabb étkezések, de úgy egy hete sajnos állandó dráma van. Tudom, persze, hogy ez életkori sajátosság, de ma pl. odáig fajult a dolog, hogy az amúgy kedvenceit sem ette, sem kanállal etetve, sem kézből, sem kézzel hagyva, míg a a kanál közelítésétől hüppögve sírt, hogy végül tényleg sehogy máshogy nem tudtam kizökkenteni a sírástól fuldoklásból, mint szoptatással.
Együtt sírtam vele, pedig alapvetően nem pártolom azt sem, hogy előtte hagyjam beborulni a nem éppen pozitív érzelmeimet. Mert én ugyan valóban nem vagyok egy konyhatündér, de neki tényleg a legjobbat akarom, és most nagyon nagyon nagyon nem megy. Azt éreztem, hogy kajával a kezemben én vagyok számára az ördög, a mumus, a farkas, a "mukucs Jóska", minden, amivel gyereket valaha is ijesztgettek, és ettől rámdőlt a Világ!
Persze poénból korábban is mondtam már olyat, hogy befizetem a bölcsibe csak a kajálások idejére, mert nem ez az első rémes alkalom, de most nagyon rámtört, hogy valamit talán valóban elrontottam. De nagyon. Helyre kell hoznom!