A hivatalom

Lassan, úgy érzem, lecserélhetem a "munka" cimkét itt a blogon "karrier"-re, hiszen soha nem látott módon rohanok a csúcs felé. Persze nem annyira komolyan, mint inkább viccesen. 

Történt ugyanis, hogy a ma pontosan egy hónappal ezelőtti munkába állásom óta nemcsak, hogy másik csoportba raktak, majd a tervezetten túl is kiesett egy csapattag, így kilátásba helyezték a további menetelésemet, de ezen a héten már munkába is állt az az új lány (a még nálam is újabb), aki nemcsak hogy alám (is) fog dolgozni, hanem akit már én tréningelhetek :) Nagyon vicces! Igazából azért mókás, mert a hónapzárás okán alapban sem lenne idő, de így hogy ketten vagyunk újak, még annyira sem tudunk foglalkozni az amúgy nagyon kedves legeslegújabb lányzóval, de azért nekem csak meg kell őt tanítanom az alapokra. Nekem... Először csak nagyon kínosnak éreztem, hogy miközben magyarázok neki, időnként oda kell fordulnom az egyetlen rutinosnak nevezhető csapattaghoz, Edinához, hogy megerősítse vagy megcáfolja a mondottakat, de most már viszonylag hasznosnak is tartom, hiszen ha magam miatt nem is nézném meg az amúgy igen részletes jegyzeteimet, az új lány miatt most muszáj. Így viszont most bizonyos szempontból minden kicsit még lassabban megy, és abban a munkakörben, amiben majd dolgoznom kell, még nemigen próbálkozhatok, alig tudok valamit segíteni Edinának, ami kisebb lelki törés ugyan, de hát én is tanulok még... Szóval az elvárásaim magammal szemben továbbra is magasan vannak, és igenis haladni akarok a nehezebb melóval is :)

Hát most ilyen újságaim vannak.

Amúgy talán csak annyi, hogy nem szeretem a hónapzárást, mert most pl. 3 napig tart a hosszabbított munkarend (reggel fél9-től este fél8-ig), és bakker, megint beleesik a péntek, ami az amúgy 3-ig tartó pénteket közel 5 órával dobja meg... 

Ja, meg elmaradok a házitündérségben, ami csak remélem, hogy Balinak nem szúr nagyon szemet, egyelőre jól viseli, hogy nemcsak nincs meleg vacsi, mire hazaér, de az asszony is még messze jár... Hát, ezt még nyilván szokni kell! Volt ez még így se, ahogy azt a nagy klasszikus mondaná.

A múlt hétvégén voltunk "szanzsoanozni" (san Joan-kat./san Juan-sp.), azaz kb. szentivánéjezni, ami itt nagy ünnep, a hétfő konkrétan munkaszüneti nap volt, és mindenki agybafőbe durrogtatta a petárdákat, főként a járókelőket figyelembe nem vevő 3-13 éves korosztály. Voltunk a barátokkal a babázós párnál "kertipartyzni", azaz a nagy erkélyükön "barbakoázni" (BBQ), majd együtt levonultunk a partra, ahol az időnként eleredő esőre tekintettel kicsit kisebb volt az agyvesztés, mint tavaly. Jól éreztük magunkat, és ezúttal az új munkatársamat is igyekeztem bevonni a "szósöl lájfunkba", hogy ők is rátaláljanak a magyar bagázsra. Elég kötetlenre sikeredett a beszélgetés, és elég sokfélék voltunk, ahogy az már szokásos is, így remélem, ők is jól érezték magukat.

Szóval - bár most néhányan haza- illetve elköltöznek a közvetlen baráti körből - a közösség is aktív még, mi is a tagjai vagyunk, de most a következő hétvégére kettesben tervezünk lenni, lazítani Balival. Olyan sokfelé jártunk, gondolkodtunk mostanában, kell egy kis nyugi, kötetlenség együtt!

Most viszont megyek aludni, mert teljesen leszív ez a hózárás... Remélem, hétvégén strandidő lesz, mert pihis, feltöltődős, fürcsizős programot tervezünk :)

Egy hét Portugália vs. hét nap nyugi

Bizony-bizony, múlt keddtől eddig a keddig kirúgtam a hámból, és szuper nyaralásban volt részem a Lisszabon-Sintra-Sesimbra vonalon, míg Bali, szegény asszony és (ami talán fájóbb) a kedvenc "háztartási alkalmazottja" nélkül maradt. Merthogy ez a lehetőség még akkor jött, amikor nem volt munkám, és túl sok kilátásom sem munkát találni, így négyen lányok tettük tiszteletünket a Portugál fővárosban és annak közvetlen közelében, az óceán partján.

Ismét nagyon szép táj- és városképekkel gazdagítottam az emlékeimet, s mi több a laptopom képek nevű mappáját. Le kell szögeznem, odavagyok a digitális korszakért, főleg azon fő vívmányáért (az internet és oly sok más mellett), hogy nem kell egy nyaralás emlékeinek 24, avagy szerencsés esetben 36 képkockába beleférnie. Amikor új helyre érkezem, igazi kis japán turistává változom, és külső szemlélő számára valósággal úgy tűnhet, mintha ész nélkül kattintgatnék. A valóság annyiban más csupán, hogy ugyan tényleg rengeteget fotózok, mindig megvan a koncepció, mit szeretnék megörökíteni, megmutatni, stb... Na, ettől még tényleg elég nehezen engedek elmenni egy-egy szituációt fényképezés nélkül...

Útitársam a Barcelona-Lisszabon (és vissza) távon Ági volt, aki ezúttal másodszor mutatta meg, hogy jófej nyaralótárs. Első ízben tavaly, amikor Gabival kettesben látogattak meg minket Barcelonában, és tették számomra is nyaralássá a munkanélküli hétköznapjaimat. Ezúttal sem kellett csalódnom :) Az élményt Dóri és Csilla színesítette tovább, akikről szintén bebizonyosodott, hogy kellően lazák és őrültek (csakis pozitív értelemben!) ahhoz, hogy akár legközelebb is igent mondjak egy közös útra. Pedig szegények másfél napot késtek Lisszabonból a francia légiirányítók sztrájkja miatt :(

Ágival a lisszaboni piros metrón a reptérről a városközpont felé zötykölődve

Ágival Lisszabonban egy kint élő magyar srác közbenjárásával extraolcsón jutottunk szálláshoz... Hát arról viszont inkább nem csináltam fényképet, annyira nélkülözte a romantikát. Pedig most, hogy így visszagondolok, az ugyan icipici szoba plafonját gyönyörű stukkó borította, és ha az ember fantáziája elég gazdag, szinte belelátja annak a régi háznak a fénykorát. Lehet, hogy csak azért, mert már túl vagyunk rajta, de én már belelátom. Látom, hogy vonulhattak fel a fa lépcsőn a századfordulós ruhákban (mármint az előző századfordulósokban), és látom a házfalat kívülről teljesen beborító zöld csempéket a fénykorukban. 

Merthogy Lisszabonban (és amennyit az országból láttunk, abból arra következtetek, hogy egész Portugáliában) nagyon jellemző a házakat csempével borítani. Na igen, és mivel azokat a csempéket nem ma gyártották, nehéz a megrongálódott darabokat pótolni is. Valószínűleg részben ennek is köszönhető, hogy borzasztóan sok szinte romos épület van, olyan is, amit még javában használnak, de olyan is bőven, amit teljesen hagytak lepusztulni. Pedig alapvetően gyönyörűek. Láttam olyan házat, ami egy kis mór palotának illett be, nem tekintve azt, hogy mennyire lepukkant. Szomorú! Főleg mert én úgy vettem észre, hogy ilyenből nem Barcelonához, de még Budapesthez képest is sokkal-sokkal több van. Ott valahogy jobban látszik a válság is, bár egyértelmű, hogy nem 5-6 éve kezdtek romlani ezek az ingatlanok. Barcelonához képest az árak is kicsit alacsonyabbak, sőt az éttermek/utcai árusok/sütödék (mert a szardíniafesztivál ürügyén ezeket is teszteltük) kifejezetten olcsón is szolgáltak finomságokkal. Az olcsót persze azért még így sem feltétlenül a magyar árakhoz képest értem...

Június 12-én, amikor Lisszabonba értünk, a város védőszentjének a másnap tartandó ünnepére készülődött az utca népe, és talán mivel szent Antal napja ott munkaszüneti nap, az ünnep előestéjén tartották a szardínia-ünnepet. Mint kiderült annak örülnek a népek, hogy ilyenkor jönnek ívni a szardíniák, és ekkor lehet a legfinomabb halakat kifogni. Ennek örömére az egész város, de főleg az Alfama nevű (a várat is magában foglaló) városrész felgirlandoztatott, és kisebb-nagyobb faszenes kerti grillek teremtek a pici, girbegurba, hegyes-völgyes utcák járdáira, néhol egész kis sörudvarokat rendeztek be, és estefelé mindezt zene és emberek ezrei tették nagyon élővé és szerethetővé. 

 szardíniára utaló jelek a városban

Szardínia és más finomságok faszénen - avagy az egész város faszénfüstben és halszagban

Mi is kóstoltunk a halacskákból, az ott is divatos sangriából, és sütkéreztünk a lemenő nap fényében, majd a kis lampionok alatt. Hazafelé sétálva belefutottunk egy jelmezes felvonulásba, ami jellegét és a felhajtás méretét tekintve akár a riói karnevállal is versenyezhetne, ám a nép(???)viseletbe öltözött felvonulók nagyban rombolták az esztétikai értékét, ugyanis olyan ízléstelen színkombinációkat, mint ott, ritkán lát az ember.

Borzasztó sokat sétáltunk, egészen konkrétan meg kell dicsérnem magam, amiért egyetlen kényelmetlen (egyben mondjuk magas sarkú) cipőt sem csomagoltam. Nem változott a sétamennyiség a következő két napban sem, amikor tovább ismerkedtünk a fővárossal, 

felmásztunk a várba, 

kivillamosoztunk a Belém toronyig,

majd immáron négytagú csoportra kiegészülten elkirándultunk Sintrába, abba a közeli kisvárosba, ami a sok váráról és palotájáról lett méltán híres, és borzasztóan sűrűn látogatott turistacélpont.

Igen, oda megyünk!

Na itt aztán tovább tetéztük az élményeket, és nem kevésbé a megtett kilómétereket, merthogy a hegyes-völgyes Lisszabonhoz hasonlóan ez a terep is elég meredek. 

Viszont a látvány, ami a hegyet megmászva a szemünk elé tárult...

 "Dóri vára"

Turisták :)

Három nap után elérkezett a pihenősebb pihenés ideje, és áttettük székhelyünket a festői szépségű, és (mint utóbb kiderült) mindig szeles Sesimbrába, ahol nem csak a haléttermek híresek, de a panoráma is, ami a bérelt apartmanunk balkonjáról nyílt... Három napig az óceán hullámzására alhattunk el, és ébredhettünk fel, majd a reggeli (mint a nyaralás végén kiderült, koffeinmentes) kávénkat a szuperszép és szélvédett erkélyünkön szürcsölhettük. Fantasztikus élmény! Igazság szerint hozzá lehetne szokni :)

 sós hal szárítás közben - életkép egy halászfaluból

 Üdv, Kedves!

Bár a tengerpart... elnézés, az óceánpart a hétvégén nyözsgött, a víz elég kis hűvös volt, így a menetrendszerinti napozás sajnos csak rövidke fürdőzéssel egészült ki. Megjegyzem, én vagyok a puha, a csajok, dacolva tagjaik bizsergő elfagyásával is, több alkalommal maradtak percekig a vízben; nekem elég volt egyszer, és remélem, hamarosan itthon pótolhatom a tengerélményt (merthogy idén még egyszer sem ítéltem elég melegnek a tengert itthon sem, hogy fürödjek - már-már szégyen!).

Mivel a második éjszakánkon jött egy kisebb lehűlés, az utolsó közös napon sétatúra lett a program szuvenírbolt üldözéssel, merthogy ez a kisváros (vagy falu?) feltehetőleg inkább a portugáloknak lett kitalálva, így kifejezetten keresni kellett a hűtőmágneses bazarakat. Szerencsére, jobb volt ez így.

Volt részünk finomabbnál finomabb halakban és jó borokban (ittam még vöröset is, pedig ez igazán nem jellemző rám), egyik este egy szuper kis étteremben ettünk, amikor hirtelen elment az áram, így a pincérnő találékonyságának köszönhetően gyertyafénynél költhettük el a vacsoránkat. Azért a hangulathoz értenek.

Nagyon jól éreztem magam, remélem, egyszer Balival is eljutunk valahova a közelbe, hogy megmutassam neki, milyen szuper helyeken jártam, amíg ő szegénykém egyedül maradt, dolgozott itthon, és még a mosásban és mosogatógépkezelésben is egyedül kellett helytállnia. De nagyon jól csinálta, és büszke vagyok rá, hogy hétvégén még szocializálódott is, elment a magyar ismerősökkel BBQ-zni.