Nos, részben már írtam a tesómék látogatásáról, főleg az árnyoldalairól... Azért utána voltak szép pillanatok is, nekem bőven, remélem, nekik is :)
A bejegyzés címe egyébként a pici unokahugim szóhasználatát idézi, a majdnem kétéves Szofi mindenkor tündéri kék szemekkel, mosolyogva ejti ki élete egyik varázsszavát: "BÁTYUS", illetve a szó minden toldalékolt változatát. Gyönyörű kiscsaj, és igazán most először volt alkalmam bensőséges perceket eltölteni vele. Most már talán megismer majd, nem csak a ritkán látott, sok fényképen szereplő távoli rokon vagyok neki. Illetve mit én??? Igazán most is Balázs volt a nagy kedvence :) Ugyan Balázs csak egy hetes késéssel ért haza váratlan amerikai útjáról, Szofikának nagyjából (maximum) öt percre volt szüksége ahhoz, hogy csábos pillantásokat közvetítsen életem párja felé :) Ezen mondjuk (nyilván több okból s/)nem csodálkozom, korábbi találkozásaink alkalmával is lejött, hogy Balázs nagy, mosolygós szemei megnyerték a kishölgyet :)
Megemlítenék még egy varázsszót, ami minden szituációban bevethető... általa: "ANYAGYEJE, ANYAGYEJE", ami nagy eséllyel egyenlő számára a segíts, esetenként a hagyjál békén, máskor a nem tetszik kifejezésekkel. Ezt azonban olyan meggyőzően mondja, hogy azt már inkább lenyűgözőnek nevezném :)
Szilárdról, a hatéves unokaöcsimről már írtam: végül itt ünnepeltük meg a szülinapját, amiért elismerésem neki, mert több mint egy hónapot ki tudott várni mindenféle szemrehányás nélkül, amíg az ajándékát kézbe vehette. Ő az én naaagy kedvencem, a kapocs megmaradt, részemről mindenképpen, de remélem - annak ellenére, hogy termelődött velem kapcsolatban nem annyira pozitív élménye is - alapvetően részéről is. Egy igazi kis egyéniség... ... Kemény így bevallanom, de ami kritikám megfogalmazódott az időnként "kissé" túl akaratos viselkedésével kapcsolatosan, az nagyon idézi az igazi fiatalságomat... Ő, a kisoroszlán is folyton a horoszkópjával jött, úgyhogy én is erre hivatkozom: mindkettőnk eleme a tűz, és ez mindkettőnk szüleinek a dolgát nehezíti/nehezítette némiképp... Sajnálom, anyu, apu! Nem tudom, hogy bírtatok az akaratommal, nagy számmal, amíg felnőttem, és végre kirepültem a családi fészekből, illetve néha nyilván ma is (főleg ami a "szájamat" illeti)...
Na de vissza Sziluhoz: remélem, hogy tetszett neki az állatkert a delfin show-val, a csingilingizős játszótér, illetve a feje búbjáig felcsapó tenger-hullámok. Bevallom, ezeken felül, nem sejtem, mi maradhatott meg neki, hacsak nem az a tény, hogy sokkal kisebb a lakásunk, mint amihez ő szokva van. Igaz, ő állatira figyelmes kissrác, és biztos vagyok benne, hogy megmaradnak benne olyan apróságok is, amik a felnőttek figyelmét elkerülik... maximum nem pozitívumként.
Ja, és azt is remélem, hogy a szülőknek is tudtunk olyat mutatni Barcelonából, ami maradandó! Illetve ami pozitív/szép/kedves. A programokat egész gyerekbarátra alakítottuk, késői indulásokkal és a lehető legkevesebb átszállással, azonban - attól tartok - az akadálymentesnek kikiáltott tömegközlekedésről sajnos megvan a véleményük... Meg persze az elfelejteni kívánt metróbiztonságról... Amúgy azt hiszem, elég alapos képet kaphattak Barcelona szépségeiről, még ha nem is olyan átfogót, mint a gyermek nélkül utazó vendégeink.
Nekem élmény volt az ittlétük, még ha le is fáradtam picikét. Na nem fizikailag, nem is kifejezetten szellemileg, merthogy a gyerkőcök a vártnál tovább tudtak aludni reggelente, hanem valahogy a kettő keveréke: válaszolni a picik kérdéseire, figyelni, nehogy valamelyikük beessen a kanapé kínálta lyukak egyikébe, igyekezni türelmesnek lenni :) De ugye azt is írtam már ide, hogy a türelmen kell dolgoznom... Most ez az érzés erősödött bennem. Nem tudom, milyen az, ha az embernek gyermeke van, de remélem, hogy majd az a kilenc hónap várakozás megedz ebből a szempontból. Mert hát csak nem készen kapja az ember a saját gyerekét. És bár minden jövevény valamilyen szinten mély vízbe dobás, azért a gyerekre való várakozás csak fejleszti a türelmet. Nem??? Remélem! Nálunk ez a gyerekkérdés nem igazán napi téma, holott elméletileg mindketten ott tartunk, hogy ja, nemsokára jó lenne, de ennyiben mindig jól meg is állapodunk :) Az egyik itteni ismerőspár most jelentette be, hogy babát várnak, nekik viszont nagyon örülök :) Nagyon kedvesek és kreatívak, úgyhogy extra kíváncsisággal várom, hogy ők hogy ugorják meg az ezzel kapcsolatos feladatokat. Úgy tudom, egyelőre nem terveznek hazaköltözni, nyáron azt mesélte a lány, hogy még legalább két év kell ahhoz, hogy a terveiket megvalósítsák. Mindenesetre majd odafigyelek a tapasztalataikra. És akkor itt mondom megint a "jelekre odafigyelő" anyukámnak, hogy nem, még nincs útban az unoka, azt úgysem az interneten közölném! Mindössze csak elkalandoztak a gondolataim, mert eszembe jutott, hogy a mai állás szerint hány éves leszek a gyerekeim ballagásakor, stb. (Feltehetőleg vénebb mint az országút, de sebaj, ha nem lesz más, erre büszke lehet majd a gyerekem :D)
Na, azt hiszem, mára befejezem, mert behomályosodott a kontaktlencsém...
Még egy kép a teljes családról a mossos autójával a Catalunyán... emlékezetes hely...
És a mosoly és huncutság nagykövetéről:
Elalváskor hiányozni fog Szilu, a tíz napig hálótársam...
