20 hónap+2 nap

Ismét "átaludtam" Mia hónapfordulóját. Igazából pörgős napokat élünk, mert készülünk a hazaútra esküvőkkel. Izgi így, babával üzletekbe járni, próbálni. Ahol kettesben jártam Miussal, és épp nem bírta a babakocsiban, ott már megismernek, és nevén szólítják Miust. Mia ugyanis a május eleji hosszúhétvégén a trambulinban igazán ráérzett a szaladásra (úgy igazán felrugaszkodva), és azóta is gyakorolja. Ott és akkor is, amikor épp egy szál fehérneműben állok a próbafülkében. Igazi élmény. Mondjuk csak utólag vicces :D

Most éppen egészen jól eszik, eszi azt a pár féle favoritot, amit felderítettünk. És egy-két hónap kihagyás után újra eszik mangót is, jippííí!
Az alvás továbbra is egészen jó, általában egyszer ébred éjjel, de volt átaludt éjjel is és 2-3 kelés is.
Maga alkotta mondatai egyszerűen gyönyörködtetnek. Őszinte felismerései pedig néha nagyon kényelmesek itt spanyol közegben magyarul: például amikor az amúgy mélyhangú,magas eladónőre mutogatva fennhangon mondja, hogy bácsi... Na ja. Ha ilyenkor megkérdezik, mit mondott, akkor persze "a szemüveg/nyaklánc tetszik neki" :D

Nagyon kedvemre való baba ;)

Az alma és a fája?!

Tudom, persze, hogy tudom Mius külcsinre nem igazán hasonlít rám, de azért a helyiek (spanyolok, katalánok, bevándorlók) keményen emlékeztetnek is erre. Jó gyakran! A felett már elsiklom, hogy A játszótéren rendszeresen megkérdezik, hogy az enyém-e, de hát itt ugye sokak bízzák a babáikat bébicsőszre, szóval jogos. Tegnap viszont, hát hogy is mondjam? Beletörölték a képembe a nyilvánvalót:
Kettesben sétáltunk, Mia is saját lábon, és azzal szórakozott (mint sokszor), hogy minden üzletbe és kapualjba benézett, ill. bement. Épp egy kis ruhabutik első 50 centijébe slattyogott be, nézett körül, amikor az eladó (feltehetőleg a tulaj is),  egy ötvenes hölgy, megcsodálta, becézgetni kezdte, és mivel erre a kisasszony kihátrált, egy cukorkával (agyam eldobom ettől is, de ez más téma) a kezében "üldözőbe vette". Megkérdezte, odaadhatja-e a Mia által már kiszúrt, színespapíros (tehát letagadhatatlanul neki szánt) cukorkát, aztán folytatta a gyerek méltatását, milyen szép, milyen csini, milyen bátor, milyen szőke. Mondom, hogy hát igen, inkább az apukájára hasonlít, mire jött a szülői büszkeségködből kissé visszarántó, megsemmisítő válasz, hogy "micsoda szerencse"! Bamm! Szép a gyerek, még jó, hogy nem hasonlít rád! :D Persze röhögök rajta, de na... Értitek!?!

A cukorkát amúgy elfogadtuk, csakúgy mint egy nappal előbb egy zacsi chips-et és egy nyalókát, és a színes csomagolás és szokatlan forma iránti lelkesedés alábbhagyásával ezek vagy baba helyett anya fenekét növelik, vagy a kukában végzik. De most komolyan, miért adnak ekkora babának cukorkát??? Adnának csokit, azt én is jobban szeretem :D És most már (sajnos) Miustól sem teljesen tagadom meg.