MIA 3 ÉVES

Teljes képtelenség, kérem szépen, hogy 3 év telt el azóta, hogy másodszor is hazaküldtek a kórházból, mondván, ez a baba még nem akar kijönni. És annak, hogy az ezt követő órákban mégiscsak elment a magzatvíz, mert Mia bizony akart jönni. Nem értem, hova repül az idő... Tényleg igaz az, hogy az éjjel ébren töltött percek óráknak tűnnek, de az évek pillanatoknak. 

Így eshet meg az is, hogy a cimkék közül már nem választhatom a Mia babásat, csak a Miásat, mert bizony ő már igazi kislány. Egyenrangú beszélgetőtárs magyarul. Vitapartner a legtántoríthatatlanabb fajtából. Igazi makacsság, főleg amikor arról kell (akar) engem meggyőzni, hogy ő bizony nem fáradt, és bizony soha többé nem alszik. Szó szerint hangzott el ez a szájából. Még 3 perccel elalvás előtt is. Igazán sajnálja az időt a pihenésre. Kijárta a bölcsit, és sokszor ott is kacérkodott a nemalvással, de nyáron itthon igazán elszánt, harcos amazonnak kellett ahhoz lennem, hogy lekaratézzam a délutáni szieszta időben. 

Most elkezdte az iskolát (a jelentkezést, nyílt napokat és az ezzel járó paráimat most hagyjuk, a lényeg, hogy bekerült arra az első helyen megjelölt helyre, ami itt a környék ásza). Igen, iskolát, mert itt nincs külön ovi, hanem 3 éves kortól az iskolába kerülnek a gyerekek, és elkezdik őket betűkre és számokra tanítani. Nekem persze ez is para, mert ilyen korban szerintem csak szabadon kellene játszaniuk, de itt ez van, és nincs választás. Remélem, hogy itt, ebben a legjobb intézményben nem kényszerítik arra, hogy válasszon a jobb és bal keze közül, bár valószínűleg ez a legkevesebb. Főleg mert azért még váltott kezes, kezd látszani, hogy valószínűleg jobb kezes lesz. De most a beszoktatás után (merthogy röpke 3 nappal azt is letudtuk) kezdek megnyugodni, mert a suli (amit a magyar megfelelőjére tekintettel sokszor óvodaiskolának nevezünk itthon) szupernek, és ami fontosabb, Mia tökéletesen oda termettnek tűnik. Számomra félelmetes a tempó, de közben örömteli is, mert a második napon simán mondta, hogy igen, elmehetek, a negyediken pedig teljes időben ott is maradt. Igaz, alvás nélkül, de egyben gond nélkül is.

Ha már mérleg, meg kell említeni, hogy a szókincse magyarból elképesztő, a szövegeiben szinte mindig tökéletesen használja a kifejezéseket, mindent a helyén. Sokszor úgy érzem, hogy nemhogy nagyobb gyerekekével vetekszik verbális téren, de felnőttekkel is. Spanyolul és katalánul szavakat és kifejezéseket tud: a bölcsiben használt, napirenddel kapcsolatosakat (kezet mosunk, elpakolunk, alvás, evés) kifejezéseket, az állatok és egyes kaják, gyümölcsök helyi megfelelőjét, elvileg a köszönéseket, de a gyakorlatban sokszor nem akaródzik neki használni azokat. És az az érzésem, hogy többet ért, mint amennyit elképzelni tudok, csak ahhoz még nem érzi magát elég biztosnak, hogy mondatokban beszéljen.

Nagyon jól fog az agya, és tényleg elképesztő a dumája. Most épp ébredt egyszer, és félálomban síró hangon közölte, hogy "táncolni akarok"! Vele igazi tánc az élet! Néha ugyan az én idegeimen, de az kell :D Ahogy 1 éves kora óta idegeimen táncolás volt az evés témája en bloc, úgy továbbra is az az alvás. Mert azt tényleg nem akar, hiába javult meg (hozzáteszem szakaszosan) az étvágya. 

Szuperül mozog! Amennyire aggasztott, hogy 2 évesen nem ugrott páros lábon, annyira nem kellett volna, mert most kilométereket tenne meg páros lábon ugrándozva, és a csillagokat leígérné az égről egy trambulinozásért. Még akár pisilni is elmegy. szóval remekül közlekedik. Amikor éppen nem viteti magát :) A babakocsi használatunk gyakorlatilag a távoli, sok sétával elérhető helyekre korlátozódik, vagy azokra az esetekre, amikor egyszerűbbnek tűnik a kocsit megpakolnom a vállam helyett. Szépen rollerezik, de a futóbicikli nem izgatja. A pedálos inkább, úgyhogy az egyik ajándéka egy pónis bringa lesz. Merthogy milyen is lehetne egy pónirajongó kislány bicaja? Meglátjuk! Pónink mindenesetre megszámlálhatatlan, lassan kilóban mérhető mennyiségű van. És pici, kedves sárkányunk is.

Idén nyáron megtanult úszógumival és karúszóval úszni, ami, azt hiszem, óriási teljesítmény. Továbbra is nagyon szereti a vizet, bár az utóbbi egy hétben érthetetlen okból sír, ha az arcát mossuk, és kéri, hogy azonnal töröljük meg, bár strandoláskor órákig ázott vígan... Remélhetőleg ez is csak múló szeszély.

Idén januártól fokozatosan elhagyta a pelust, márciusban már bölcsibe is nélküle ment, pár hónapja pedig alváshoz sem kell neki. Az egyetlen, amihez még pelus kell, az bizony a nagy dolog, amit előre jelez, és szinte kivétel nélkül számomra tartogat, így ezzel sincs különösebb gond.

Nagyon szereti a társaságot, a gyerek- és valójában a felnőtt társaságot is, csak vele foglalkozzanak. Különösen a magyar kisbarátaival szeret hancúrozni, és abban a közegben lubickol igazán. Nyilván a közös nyelv teszi. Az unokatesók ötthon még ennél is nayobb slágerek! Rajong értük, és szó szerint csüng rajtuk, hogy öröm nézni! Szuper baráttá nőtte ki magát Rosé cica, aki megtűri az épp nyugodt Miust, és befekszik az épp alvó Mia szobájába. Illetve akkor is, ha nincs itthon. De persze ki tudja űzni a bőréből is, ha épp olyanja van. Közös kedvenc tevékenységük a ceruzák és zsírkréták szétterítése nappali szerte nagy-nagy örömömre... De szupercukik!

De ha mérleg, akkor a gyermekévek száma mellett meg kell említeni más családtagok gyarapodását is, és itt nem a saját sajnálatos kilóimra gondolok, hanem Balázs diplomái/szakképzései számát is, amik idén szeptemberben növekedtek, és szintén Balázs munkahelyeinek számát, amik szintén októbertől növekednek 1-gyel. Szintén szintén és szintén, ha esetleg kevés volna a szintén... :D

Az én munkahelyeim száma (még így passzívan is) valószínűleg fogyatkozni fog, nade ez még a jövő kérdése, mert csak ma reggel 7-kor fog lejárni a 3 évre kért fizetés nélküli szabadságom. 

Ami engem illet, varrogatok a nagy szabadidőmben, de őszintén szólva nehezemre esik Mia említése nélkül definiálnom magam. Pedig ő maga kérdezte egyszer, hogy "Anya, te ki vagy, ha nem az én anyukám?"

Ami viszont mindennek a lényege, hogy leírhatatlanul sokkal gazdagítja az életünket a ma reggel 7-kor 3 éves Mia, akit egészen egyszerűen tökéletesnek, avagy kicsit hosszabban nagyon a szám íze szerintinek tudnék titulálni. Nem lehetne jobb, és nem lehetnénk szerencsésebbek senki mással.

Éljen Mia soká boldogságban, egészségben! Isten éltesse a kis hercenőt, a kis aranyhajat, kicsi Miát, az én kicsi lányomat!

“Szentelt víz”

Rengeteg mindent kellene írnom, de ezt a mait mindenképpen muszáj:
KicsiMia a konyhában óhajtotta megmosni a tejbe dobott kakaós keksztől dzsúzos kezecskéit. Megmosta, majd a mosogatóban lévő megdöntött tállal kezdett szemezni. Hirtelen belemártotta a kezecskéjét, a homlokához, majd a mellkasához emelte, közben azt mormolva: az Atya, a Szentlélek...
🙂
A “Jézuska házával” amúgy is különleges kapcsolatot ápol, főleg amióta felfedeztük a benne levő játszószobát 🙂 De amúgy is szeret ott lenni, egy darabig... Sajnos nem elégszer megyünk, de igyekszünk szépíteni a statisztikán. Itt nem szoktak misén politizálni, vagy csak nem értem talán

Pelus nélkül a bölcsibe

Ma reggel Mius újra száraz pelussal kápráztatott el, így hajlottam rá, hogy kipróbáljuk a nap indítását ruhabugyival, pelus nélkül. Nyár eleje óta előfordult már,  hogy WC-be/bilibe “dolgozik”, de eddig kifejezetten mókásnak találta odapisilni valahova/akárhova, én meg nem siettettem a dolgokat. Januártól a bölcsiben is bilizett a többi nagyokkal, de időközben pelust hordott. Most a bölcsisnénik is kitörő örömmel fogadták, hogy reggel pelus nélkül érkezett, szóval kíváncsian várom a délutáni viszontlátást. Nem várok csodát, tettem is be 3 extra gatyeszt, de úgy éreztem, ezúttal hallgat om kell rá, bíznom kell benne. Az én nagy kislányomban! Aki ma amúgy egy kedves krokodil :) Ezt mondta :)

BÚÉK!

Ismét rém régen írtam, és talán nem is most volna az ideje, mert épp csak buszon ülök, de olyan lassú ez a járat, hogy vagy megőszülök, vagy bejelentkezek...

Épp Pécsen vagyunk, és nagy nehezen elszöktem otthonról úgy, hogy nem apukám fuvaroz. Gondoltam, jó lesz egyet buszozni, de 25 perce buszon ülök, és még szinte közelebb sem vagyok az úticélomhoz... Nem biztos, hogy még egyszer nekivágok...

Amúgy jó itthon: kicsaládozzuk magunkat, kicsi Mia rajong a nagyszüleiért és az unokatesókért mindkét oldalon, nagyokat eszünk, és ezenfelül is a legszuperebb szállodai ellátásokat kapjuk Dunakeszin és Pécsen is, a “Papa-Mama Hotelekben” :)

Kicsi Mia (merthogy szeptember óta változatlanul ezen a művésznéven fut) nagyon édes, mindenki el van ájulva a verbális képességeitől és a szőkeségétől. Sikerült Pécsen összefutnunk Tivadarral, az egykor (6éve!!!) Barcelonában megismert világjáró ismerősünkkel, ami -utazó életmódját tekintve- szellemi felfrissülést és nem kis nosztalgia volt.
De most talán megérkezik a busz... fél óra alatt...

Virtuális lábnyom - elnézést a kellemetlenségekért - akinek inge...

Hiába minden elővigyázatosság és double check, nem érek fel az okostelefonok (iPhone-ok?), a mindent mindennel szinkronizálások és a virtuális világ koprodukcióihoz. Történt ugyanis, hogy közel 6 (TE JÓ ÉG, 6???) éve, amikor kiköltöztünk Barcelonába blogolni kezdtem. Egyre másra jelentkeztek a barátok, családtagok (közülük igen kevés), ismerősök, hogy meglátogatnának, és az összeütközések elkerülése érdekében létrehoztam a blog naptárát "Látogatók" címmel. Ne is keressétek, már nem nyilvános...

Merthogy ezt szépen teleírtam a spanyol ünnepekkel, azzal, hogy mikor nem vagyunk itt, mikor ki jön hozzánk. Amiért létrehoztam. Ez rendben is volt. Azóta valamicskét fejlődtem a kor kihívásaihoz, és okostelefonom lett, cseréltem is kétszer, és telefonról is képes voltam blogolni. Idén júliusban androidról iPhone-ra váltottam, esztétikai és egyéb női szemmel nem annyira megvetendő okokból, amit azóta meggondolatlanságnak (nem ez a jó, szó, mert meggondoltam én, csakhát nem így...) is titulálhatnék, most pedig balgaságnak mondanék. Ugyanis hagytam ugye, mint gondolom, mindenki, hogy a google-szinkronizálás is megtörténjen, az iPhone beállítását is megkezdtem, de egy IOS-frissítés után újra feldobta a szép telefonom, hogy folytassam az iPhone beállításait. Nem volt rá időm, hát rányomtam, hogy később. Hiba volt...

Ma ugyanis rám chatelt egy barátunk, egy fiú, és a nemének nem volna különösebb jelentősége, de még mérnök is, és valószínűleg ebből kifolyólag is nagyon tapintatosan közölte, hogy ő bizony látja a naptárbejegyzéseimet... Döbbenet, hitetlenkedés és anyázás (nem az övé) hegyeket követően bámulatos gyorsasággal elkezdtem pásztázni a telefonom bugyrait, és hát hosszas túrást, és a baráttal való egyeztetést követően kiderült, hogy nyár óta bizony nyilvánosak a naptárbejegyzéseim. De mégis hogyan??? Kérdeztem én, de villámgyorsan ki is derült a turpisság. Telefoncserét, és a beállítások elmulasztását követően ugyanis iPhone-kedves eldöntötte, hogy a Google-ben elérhető összes naptáram közül a blog naptárát fogja alapértelmezettként használni. 

Hát így történhetett, hogy amiket én azóta a telefon naptárába (haha, csak telefon naptár már nem létezik, no existe, nehogy Ti is beszopjátok!!!) írtam, azok szinkronizálásra kerültek a Google-ből elérhető blog-naptárral, és mindazok, akik valaha azt követték, hónapokon át követhették a vérvételekre, bababulikra, menzeszemre, találkozóimra vonatkozó bejegyzéseimet. Well well well!

Ne higgyétek, hogy felértek az technikai eszközeitek eszéhez. Vagyis hát, én nem érek fel...

Mindenkitől, és elsősorban a végül jelentkező barátunktól elnézést kérek, amiért ilyen bejegyzésekkel szemeteltem tele a naptáraitokat és egyben kérem, hogy ha hasonló bénaságot fedeztek fel, jelezzétek! "Kissé" égek, de túlélem!

25 hós+2 napos // "Anya karja erős!" // kiütés-story

Hihetetlen... megint csak a bő szókincsemről adok tanúbizonyságot, de hát ez van: nem lehet elhinni, hogy már eltelt egy hónap a szülinapja óta... Két év meg a születése óta... Wow

Fantasztikus ez a kismanó! Szuperjó szövege van és remek humorérzéke. És ezen felül is remek érzékkel teszi oda a mondatokat. Ma pl. apjával kettesben mentek délelőtti sétára, amíg én próbáltam egy kétévesek számára is ínycsiklandozó ebédet összedobni. Balival mindig téma ez, hogy szerinte túl sokat cipelem, mindig mondja, hogy vele nem is kéretőzik fel karba annyit. Hát ma nem ennek a napja volt: Mia felkéretőzött, és Bali elfáradt, mire merte megjegyezni, hogy hát a motort is cipelni, a hátizsákot is és Miát is... Apa nem bírja, gyere csak a lábadon! Erre Mia ellenpontként, a maga komolyságával megeresztett egy olyat, aminek feltehetőleg minden anya örülne... de apa kevésbé: "Anya karja erős!" Majd onnantól kezdve állítólag tudott sétálni a saját lábán :D

És itt még vicces sem akart lenni! :D :) Hát én nem is tudnám jobban szeretni. Még akkor sem, ha ma olyat is mondott nekem, hogy ne pusziljál meg, illetve, hogy nem engedem meg, hogy kiszívd az orromat. Pedig az utóbbi héten általában az a duma, hogy "anyának megengedem", aztán persze elhúzódik, de akkor is...

Ja, merthogy taknyos szegénykém, de szerencsére nem atomul... De az elmúlt hetekhez képest ez semmiség. Azzal kezdődött a vesszőfutás, hogy szeptember legvégén egyszer feljajdult, hogy fáj a füle. Majd sok feljajdulást az orvoslátogatás követett, ahol 10 napos antibiotikum kúrára utaltak. Hős volt, mindig bevette a gyógyszert. Az utolsó adag gyógyszer esedékességekor viszkető, vörös kiütések jöttek ki rajta, és futótűzként terjedtek el a kis testén. Egy órán belül dokihoz vittem, szerinte valami vírus, bár én említettem, hogy ilyen hosszan antibiotikumot még nem szedett, de mindegy, kapott is rá szirupot, ami persze nem tetszett neki. Délután úgy láttam, hogy nem javul, sőt mintha dagadnának az ízületei, ezért egy másik helyre is elvittem, mert a mi dokink akkor már nem volt. Jó sokat vártunk, majd a doki azt mondta, jó gyógyszert kapott, helyes a diagnózis, normális a dagadás. Másnap délutánra már a kéz- és lábfejei dagadtak, de annyira, hogy fogni nem tudott vele, és fájt neki, úgyhogy vissza az eredeti dokihoz, aki ekkor már mégis gyanakodott az antibiotikumra, és azt is mondta, hogy a dagadás nem a kiütéses dolog normális lefolyása, úgyhogy azonnal a kórházba egy sürgősségi vérvizsgálatra. Ott horror volt a vérvétel: lepedőbe csavarták, egy ápoló ráfeküdt, egy másik intézte a tűt, és még ki is akartak küldeni azzal, hogy úgyis ugyanúgy sír majd, ha itt maradok. Hát esélytelen volt, hogy kimenjek. Szörnyű volt látni, de kitartottam, és az ordítása ellenére is mosolyogva tartottam benne a lelket. Sajna nem használt, hogy előtte elmondtam, hogy ez ugyanolyan lesz, mint az általa korábban végignézett vérvételem... Sírt, nagyon sírt, aztán a vége felé már csak azt sírta hörögve, hogy "nem tetszik ez a vizsgálat", úgy 50-szer :( 

Vérvétel után várakozás az eredményre, meg a pisimintára, ami szintén nehezen jött. Aztán hosszú idő után minden negatívan jött vissza, csak a rendes laborba küldött rész hiányzott, de közben ránk esteledett, és mivel az utolsó 24 órában romlott, és nem derült ki az oka, jobbnak látták befektetni minket. Jó kis éjszaka volt a két óránkénti lázméréssel, a szomszédban valaki sugárhányásával, öklendezésével, de legalább nem volt más a szobánkban. Ő egy kis hős volt, és a reggeli vizitig annyian vizsgálták, hogy megtanulta azt is, hogy amikor hallgatják a tüdejét, sóhajtani kell. Olyan cuki!Közben az új gyógyszerre jól reagált, a kiütések tünedezni kezdtek, és a dagadás lement. Ami már ott új tünetként kijött, és még mindig, másfél hét után is fennáll, az viszont elég rémes: érintésre, nyomásra vörösödik a bőre. Mindenhol. Elég szörnyű rajzolatok tudnak kialakulni, de már ott tartunk, hogy kb 5 perc múlva eltűnnek a foltok, ami a kezdetekhez képest remek.

Egy éjszaka után kiengedtek, pontosabban én dönthettem, hogy maradunk, vagy visszajárunk kontrollra. Én pedig úgy döntöttem, hogy akármikor odamegyek, akármilyen napszakban és akárhányszor, csak alhassunk otthon. Ennél jobban nem is dönthettem volna, mert egy órán belül szobatársunk érkezett, úgyhogy alig vártam a zárójelentést.

Ha ez nem volna elég, a kórházbamenetel egy hetes fordulójára ismét új tünet jelent meg (aznap délelőtt volt a második kontroll, amikor még se híre, se hamva nem volt ennek): Miának úgy elkezdett fájni a lába, hogy a délután előrehaladtával alig tudott járni, ha mégis sikerült, leülni nem tudott, bicegett, de leginkább karba kéretőzött még lakáson belül is. Estére sírhatnékom volt, és menni akartunk a kórházba, aztán valahogy meggyőztük magunkat, hogy jobb az éjszaka itthon fájdalomcsillapítóval, aztán reggel indulunk. Éjjel mintha meg sem mozdult volna az egyes (jópár) ébredések között, szóval éjjel is fájt neki. Reggel is mondta, és ijesztően bicegett, úgyhogy irány a kórház. Ott a vizsgálat előtt elpanaszoltam mindent halálra vált ábrázattal, majd megvizsgálták, átmozgatták, és talpra állították: azt mondták, menj oda, oda ment, azt mondták, lépj fel, fellépett, ülj le, leült... Varázsütésre... Mivel jele sem volt az elmondottaknak, nem küldték ultrahangra vagy további vizsgálatra, azzal indítottak útnak, hogy ibuprofent kaphat. Ez 5 napja volt, és azóta is volt pár alkalom, hogy fájlalta a lábát, de olyan vészes nem volt. Illetve pénteken estefelé kicsit mégis, mert akkor meg a lábfájás mellett csalánkiütést láttunk rajta, de a lábfájás estére elmúlt, a csalánkiütésre adtam neki az azóta amúgy abbahagyatott gyógyszerből 2-szer, és elmúlt viszketéssel együtt. Az utolsó kontrollon kiderült, hogy a lassú laboreredmények is negatívak lettek, úgyhogy igazi diagnózis, avagy ok nincs. Én az antibiotikumra gyanakszom, de a dokik szerint valami vírus. Mindenesetre meg nem nyugodtam, de próbálom nem betegként látni őt az elvörösödések ellenére sem, mert bízom benne, hogy most már legyűrjük, akármi is okozta ezt.

Tegnap és ma szép hosszúkat aludt (a korábbiakkal ellentétben), ami remélem igazi gyógyító alvásnak számít. Ebben bízom, és a Jóistenben meg a folyamatos jobbulásban. És ha valaki antibiotikumot akar neki adni, annak elmesélek mindent, hátha a sztori végére átgondolja kicsit.

Szabad nekünk drukkolni!

Mia már két éves - Isten éltesse őt!

A hihetetlen erre a jó szó, akárhányszor is írtam már le... Nem megy a fejembe, hogy múlt el ennyi sok idő a kisasszony születése óta, amire pedig (majdnem) úgy emlékszem, mintha tegnap(-előtt) lett volna. Itt jegyzem meg, a tegnapelőttre talán kevésbé emlékszem.

Szóval 2. Kettő. Két éves a babám, aki valójában már sokkal kevéssé baba, mint kislány. Mit kislány? Kishölgy! Fantasztikus személyisége van, ami feltehetőleg valamennyi kétévesről elmondható, csakhogy mivel Mia beszédfejlődése ennyire előrehaladott, ezt maximálisan meg is tudja mutatni. Tényleg nincsenek rá szavak. Vagyis vannak: az övéi, de nagyon ritka az, hogy rendesen le is tudjam jegyzetelni a dumáit. Egyik délután (még a bölcsiszünetben, azt hiszem, de összefolynak a napok) éppen írtam az aktuális beszólogatásait, és ő közben játszott, úgyhogy elkezdtem real time-ban jegyzetelni: Mia diktált :D Valami fantasztikus, de ezt majd valamikor le is akarom ide jegyezni, mert érdemes... Gyakran kellene ilyet csinálnom. Na meg a videók: nem lehet elég belőlük, noha a képekkel karöltve felemésztenek minden rendelkezésemre álló memóriát. Ma fel akartam írni, de eddig sem sikerült, hogy mondott egy ilyet: "az egészséges kislány azt mondta, nem jöhet ki." Én csak ültem ott előtte, és kérdésekkel próbáltam utána járni, honnan jött ez. Részben sikerült: a honnan nem jöhet ki kérdésre a "toronyból!" választ kaptam, ami egyértelműen az aktuális kedvenc, Aranyhaj lakhelye, de hogy az egészséges honnan jött??? Mostanában megint nem nagyon evett, és egyik reggel bölcsibe menet a gyümölcsökről nyomtam neki a sódert, hogy szeretjük, mert finomak, és ráadásul egészségesek, így jót tesznek a pocinknak, hiszen vitaminok vannak bennük, stb. De hogy vajon innen-e??? Passz. Á, vagy most esik le, hogy tegnap a könyvtárban volt egy betegséges könyv kórházzal, aminek viszont volt szülészete is, és ott beszéltem neki arról, hogy nem, azok a babák nem betegek, hanem csak most születtek. Talán itt jött képbe az egészséges kislány?? Könnyen lehet, hogy ezt már sosem derítem ki. Ami viszont ebből is látszik, hogy minden információra harap, arra is, amire látszólag nem figyel. Van, hogy napokkal később köszön vissza, de egyértelműen kiderül, hogy mennyire figyel.

A két éves Mia okos, kedves, gondoskodó, akaratos, nagyon ügyes, de ha valami nem megy elsőre, könnyen elveszíti a türelmét. Aztán sokszor már egy nagyobb levegő után nekivág újra. Mert csak a tökéletes megoldás az elfogadható számára. Sokszor kér segítséget a számára adott pillanatban kivitelezhetetlen dolgokhoz (tőlem és Balitól csak), aminek kifejezetten örülök, és nagyon remélem, hogy a segítségkérés és elfogadás  megmarad erényének. Nekem ezzel folyton bajom van, szóval ezt tényleg erénynek érzem. 

Könnyen a szívébe fogad embereket és másokat, és akikkel ezt teszi, azokról folyton érdeklődik, felidézi a velük kapcsolatos emlékeket: "kitől kapta azt Mia?; mit csinált Lili?; mit mondott Móni?; hova ment a bácsi?; mit énekelt Sheila; mit evett a póni?"

A bölcsit szereti (apropó, a bölcsisztorival is adós vagyok még), de azt még jobban, ha én is ott vagyok vele. Mostanában tesztelgetem, mit/mennyit érthet, bár nagyon nehéz, mert én egy szót nem beszélek katalánul, ott viszont nem csak spanyolul, de sokszor (talán többször is) katalánul beszélnek a kicsikhez. Na de a lényeg, hogy nem csak egyes szavakat tud már spanyolul mondani (sajnos a bölcsiben még nem), de a "mit csináltok olyankor, amikor azt mondják nektek, hogy...? típusú kérdésekre szinte mindre tudta a helyes megfejtést. Elképesztő! Tényleg az!
Gondoskodó alatt nem csak azt értem, hogy szereti megetetni a cicát, vagy elaltatni, elringatni a játékait, de azt is, hogy amikor mondjuk nekem fáj valami, és előtte megemlítjük, kérés nélkül nyomja a megfelelő helyre a gyógyító puszit.

A szülinapját apjautazás miatt barátokkal előre hozva ünnepeltük vasárnap, amire ezúttal meghívtunk két gyermektelen barátunkat is, hogy ne csak baba social life-ról beszélhessünk. A bulira nálunk került sor, mert az utóbbi hetekben kissé lehűlt kint, és hát mint kiderült, nem lettem sokkal oldottabb háziasszony, de végül is, nem ezen van a hangsúly. Így alakult, hogy "kicsi Mia"[ahogy mostanában hívja magát (kicsit korábban "én kicsi Miám" volt az általános, azelőtt Miuska)] eddig már 3 darab 2 éves szülinapi tortán van túl. A másodikat a bölcsire készítettem, a harmadikat mára, csak nekünk, egy pici tortát, mert azt szeretne Miuska :)

Mindhármat én készítettem, de a harmadik, már megúszós jelleggel készült, szerencsére, ő azt is nagyon élvezte. Főleg a tényt, hogy az ő szülinapi tortája, mert ugye az evés nem az erőssége...
Teszek fel egy videót is arról, milyen cukker táncot lejtett vasárnap: 

És a társaság, bár többen betegség miatt távol maradtak, avagy a tömeg miatt a konyhában buliztak a fotózás alatt:

Nade most elmegyek aludni, mert lecsukódik a szemem...

Képek az utóbbi hetekből

 Jóga mindenhol

10 nappal 2 előtt

Mármint Mia második szülinapja előtt. Hihetetlen! Hova szaladt az elmúlt 2 év?? Valakinek van ötlete?
Ezelőtt a jeles nap előtt pár igen fontos tény: a héten 4 átaludt éjszakánk volt egyhuzamban! Ilyen sem volt még! Más kérdés, hogy utána egy hányós vírus után jött a böjt (alvásban is). Bizony, sajnos ezúttal 3 nappal a bölcsikezdés után jött, ami múltkor 4 nap után ☹️.
Merthogy bizony az ősszel együtt a bölcsi is visszatért. Az augusztus Miussal kettesben eszményi volt. Az első pár nap ráment a régi- új kettesben-ritmusunk megtalálására, de utána nehézség nélkül telt. Még olyan rendszert is kőbe véstünk, hogy minden pénteken felmosásos takarítást tartunk, pedig erre ezelőtt csak SOS alapon került sor, főként hétvégén, hogy valamelyikünk addig elvihesse Miust. Hát már meg lehet vele beszélni.
Nem újdonság, de Mia csodaszépen beszél: óriási szókincset köszönhetünk a meséknek, amit tökéletesen a helyén is használ. Nem a könyvekből szedte, de használ ilyen fordulatokat, hogy pláne, de nem ám, akkor is, és hát természetesen az ellentmondás minden formáját: nem, nem, nem és nem; akkor sem; azért sem; csakazért sem; nem, soha sem; ne már! Szintén jó ideje használja, hogy jézusmária. Sokat mesél és meséltet, van, hogy a játékainak és a cicánknak "olvas". És saját fejlesztésű felszólítás ok, hogy "nem akarja Mia, hogy telefonozzál", illetve "tedd le azt a telefont!" Nagyon kemény tükröt mutat egy gyermek!
Képes szépen enni, kanalaz, villázik, csak mostanában megint kevésbé akar...Remélem, a bölcsi ebben majd ösztönzőleg hat... Idővel!
Nagyon próbálgatja a páros lábbal ugrást, főleg a júniusi bölcsikezdés óta. Egyelőre sikertelenül, de bármelyik pillanatban jöhet az áttörés.
Apropó áttörés, a negyedik szemfogat várjuk, egy ideje már.
A lényeg, hogy nem tehetne boldogabbá egyetlen más gyermek sem, mégha étvágya lenne sem.

23 hónap+4 napos Mius

Mostanában nem kicsit hanyagolom a blogot, de Mia mindenképp megérdemli a figyelmet, és sokszorosan hálálja meg a rá fordított időt, úgyhogy amíg még szunyál, igyekszem írni.
Először is azt, hogy bizony akkor, július elején, két poszttal előrébb ő tényleg ott aludt a bölcsiben. Minden gond vagy nehézség nélkül. És onnantól egész júliusban minden hétköznap. Ő választotta, és mint ilyen, szerette is. Most az augusztusi bölcsiszünetben is rengetegszer említjük az "alvókát", amin a bölcsiben alszik, és amit én szabtam kicsit személyre, cicásra. Állítólag fejsimivel percek alatt elalszik, ami itthon azóta is science fiction. Szóval ezt is tudja!
Azóta pedig 23 hónapos is elmúlt, amit NEM TUDOK ELHINNI!
Veszedelmesen okos, a gondolatai folyamatosan cikáznak. Ha vmit először hall, látszik, hogy forognak afejecskéjében a kerekek, kutatja, hova, mihez kötheti, és a legváratlanabb helyzetekben elő is veszi. Az augusztus eleje óta szünetelő bölcsit sokszor emlegeti: gyakran a gyerekeket, máskor eseményeket/ ki mit csinált, mit énekelt, de így 3 hét szünet után egyik nap evés közben egyszer csak azt mondta: " anya eeement a bőcsiből. Miuska sírt." Hát.nagyon meginogtak. Tudom, hogy nagyon szereti, szeret ott lenni, de azt szeretné, hogy ott legyek vele. Remélem, nem viseli meg, és majd az sem, hogy szeptemberben duplaannyian lesznek majd!
Itthon kellett vagy 3 nap, mire rátaláltunk a hétköznapok régi-új ritmusára kettesben.
Tényleg egy kis angyal! Egy érzékeny kis zsenipalánta. Rengeteg mondókát, mesét és dalt tud, és bár továbbra sem énekli, egyre jobban ritmizálja a dalokat is, és a szövegeket pajkosan variálja. Szinte felnőtteket megszégyenítően bravúrosan. Erre például csak a Bújj, bújj zöld ágat hoznák, amit kicsi kora óta úgy énekeltem neki, hogy a pajtában nem a macska maradt benn ( mégiscsak kikérhetné magának Rosécica), hanem adott esetben a víziló vagy puputeve. Na ezt ő is műveli, és nagyokat kuncogva általában a vízilovat mondja, amitől fél kissé. Legalább is a műanyagvízótól.  Vagy a gyí paci paripa, amivel mi "odamegyünk Pécsre, mamapecsenyére" ;)
Isten éltesse őt az én legnagyobb örömömre!