Ezt a bejegyzést egész biztosan több részletben tudom csak megírni, mert jelen pillanatban egyetlen gondolat miatt nyitottam meg a blogot: deklarálni, hogy nem is lehetnék messzebb 4 évvel (pontosabban 4 évvel és közel 2 hónappal) ezelőtti önmagamtól, de nem is lehetnék jobb helyen és főleg nem lehetnék jobban önmagam a jelenleginél.
Ezt a gondolatot tervezem összekötni a mérlegeléssel (ami egyébként mostanában szintén Miához kötődő szó lett, hiszen hetente, vasárnap esténként tartjuk a naaagy mérlegeléseket :)).
Erre viszont egész biztos nem vagyok képes most, az éjjeli 2 órás etetés közben ;) Így viszont, lehet, hogy a végére teljesen más lesz a mondanivalóm, de sebaj. Régen ezt sem hagytam volna... De régen magam rendelkeztem az alvásidőmmel. Még terhesség alatt is inkább én rendelkeztem vele, amikor azért már Mia bele-beleszólt a folyamatokba :) Most bizony fél óra alvás is alvás. Sőt, 5 perc is. Bár utóbbi esetben sokszor inkább az ébrenlétet választom.
De vissza a tárgyhoz!
Kicsit több mint négy éve, 2011. november 17-én érkeztünk Barcelonába. Négy bőrönddel. A cuccainkat gyorsan megsokszoroztuk, már csak a Budapestről érkező csomagokkal is, majd itt is nagy gyűjtésbe kezdtünk. Nem igazán szándékosan, csak hát ilyenek vagyunk. Vagyok... Balázsra sokszor rájön a selejtezhetnék, érzésem szerint néha túl nagy léptékben is, de én valahogy mindig találok még helyet, ahova el lehet suvasztani egy jókora halom cuccot, és csak például egy költözés alkalmával jövök rá, mekkora hiba volt.
Mégis, egyetlen egy "csomagocska" van csak, ami nélkül egy tapodtat sem mennénk már, az pedig Mia baba. Jó jó, természetesen Rosét is visszük magunkkal bárhová költözünk, és egy halom dolgot, de a lényeg ez a kicsi szív, akit már sosem engedek ki a látómezőmből. Éjszaka sem :D Na jó, akkor sokkal inkább ő nem enged sehova. Volt ugyan már jobb éjszakánk, de most Mia megint arra ösztönöz, hogy éjszakánként gondolkodóba essek. Nem baj, hiszen, ez a bejegyzés is elmaradt volna (igazság szerint már november óta így is elhúzódott).
És itt kanyarodnék megint vissza oda, ahonnan elindultam: négy éve még csak gondolatban létezett ez a mi mindenhozá hurcolt kis csomagocskánk, leginkább mások fejében, azokéban, akik már gyakorlatilag az esküvőnk óta kérdezgették, mikor lesz babánk. Mi még szerettünk volna adni magnknak egy kis időt kettesben, és bár végül talán pár évvel a tervezettnél hosszabbra sikerült ez az időszak, nem bánom. Hiszen ha korábban jött volna, biztosan nem Mia jött volna. Azt sem tudom, otthon, amellett a munka mellett megfogant volna-e, hiszen 24-ből 16 órát biztosan stresszben töltöttem.
Ha már mérleg, az is hozzátartozik, hogy egy jogász szakmával kevesebbem van. Nyilván nem én vagyok az első, aki egy időre (mások jellemzően egy-két GYES idejére) szögre akasztották az ipart, úgyhogy talán nem lehetetlen elvárás magammal szemben, hogy egyszer majd még újra a szakmámban dolgozzak. Na mondjuk nem várom, azt azért leszögezhetem. Valóban szerettem csinálni, és néha egészen meggyőztem magam affelől is, hogy jól csinálom, de sosem lettem az a vérbeli jogász, a furmányos, a nagymenő, aki megmondja a frankó, vagy akár csak csatába száll az ügyfelekért. Én az ideális alkalmazott voltam (vagyok), aki a háttérben remek munkát képes végezni, és bár időről-időre képes, mert muszáj, szerepelni, de azt egyáltalán nem élvezi. Élveztem rájönni dolgokra, megejteni, úgy megfogalmazni egy beadványt, hogy az az ügyfél érdekét maximáslisan képviselje, de ugyanezt szóban, egy tárgyaláson... Az küzdelem volt magammal. Legyőzni a korlátaimat. A magamnak állított korlátaimat.
Itt viszont sikerült (ugyan hosszú idő után) olyan munkát találni, ahol maradhattam a háttérben. Ahol icipici pont voltam (vagyok még most is papíron, de ha holnap lejár a 16 hét szülési szabi, már lassan tényleg csak voltam) egy óriási gépezetben. Ahol még a közvetlen kollégák is preferálták az írásban való kommunikációt. Ideális. Most pedig teljes állásban anyuka lehetek. Itt aztán vannak döntési helyzetek. És azonnali reagálást igényel folyton. Mintha csak erre edzettem volna egész munkával töltött életemben. Más, nagyon más mint régen, de az biztos, hogy szükséges (volt hozzá) a "magabizonytalanságom" háttérbe szorítása.
Megemlítem, mert mérlegelek, hogy a négy év ellenére sajnos nincs plusz egy (pláne nem kettő) nyelvvel többem, mert hát a spanyolom nemhogy nem javult, de még romlott is a munkában, hiszen szinte mindig németül és angolul kommunikáltam. Azért bővült a szókincsem, főleg értésben, de mindig is a beszélt nyelv volt a számomra nehezebb. Ami ezen a téren pozitív, hogy a teljes terhesgondozást, szülést és most a gyerekorvoslást is végig spanyolul tolom, így a babavárós és babázós szókincsem egészen kellemes. Sőt ha már itt tartunk, a spanyolok közvetlenségének köszönhetően némi babához gagyogás is ragad rám. Ennek ellenére továbbra is a saját fejlesztésű "babecita" (kiejtve babeszita) becenevet használom a Babácska mellett (a -cita egy kicsinyítő képző, a babénak meg ugye semmi értelme, mert a baba bebe volna, de hát ez már csak ilyen szilvilogikával készült szó). Szoktunk hozzá spanyol szavakkal tűzdelt magyarul is beszélni, de inkább csak poénból, ha úgy jobban cseng valami, és ezáltal jobban szórakoztatja a kishölgyet. Mert bizony, olyan nagylány ő már, hogy fel lehet vidítani nyelvi eszközökkel :D A kezdetektől használom a "baba-bábá, bebe-bébé, bibi-bíbí, bobo-bóbó, böbö-bőbő, bubu-búbú, bübü-bűbű" mondókámat, amivel a magyar magánhangzókat "verem a picikém fejébe", de pont ezen a héten kezdük a Halász Jutka összes hallgatását a Hívd a nagymamit című albummal, amiről határozott kedvencünk a lálálelélóluli. Mindenkinek ajánlom, fantasztikus darab, mind szövegben, mind dallamaban nekem való. Vagyis a babának, vagyis talán tényleg nekem, és rajtam keresztül babecitának, mert egyértelműen jókedvre lehet deríteni vele. Énekeljük és táncolunk rá, és ez nagyon bejön neki. Akkor a Halász Jutka összes most még egy pozitív elem a mérlegemben, ugye? :)
További pozitív elem a sok-sok szeptemberi-októberi bébi csoportja az itteni magyarok között. Még ha személyesen nem is nagyon jönnek össze a találkozók, a facebookon támogatjuk egymást. Ha jól számolom, már 12 baba született meg a terheses csoportunkban, és az anyukák közül négyen elég szoros kapcsolatban is vagyunk. Leginkább csak online, de az mindannyiunknak nagyon megfelel, hiszen (bár a fene sem gondolta volna) szoptatás közben remekül lehet a baba megzavarása nélkül pötyögni.
Ha valami negatív Babácska születése óta, az az, hogy vele együtt rengeteg féltés és aggodalom jött a Világra. De azt hiszem, ez természetes, és a rengeteg öröm kárpótol mindezért. Csak úgy, mint az alváshiányért :)
Azt hiszem kár lenne tovább ragoznom, sosem tudok a gondolatsor végére érni (ez talán köszönhető a mostanában eléggé agysejtbomlasztó életvitelemnek is), úgyhogy nem is erőltetem. Így legalább 25-26 órán belül bejegyzés lesz a vázlatból, még ha nem is befejezett. És 3-4 alkalom alatt "papírra is vetettem".
Összegzésül csak annyi, hogy bár a család és a barátok továbbra is hiányoznak, mégsem lehetnénk jobb helyen, mint itt a babasétáltatásra leginkább alkalmas Parc de la Ciutadella szomszédságában, a napfényes Barcelonában, ahol most januárban is tud 22 fok meleg lenni :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése