Ami érdekes, hogy ez a kis imádnivaló tündérke nappal így is derűs, mintha éjjel misem történt volna, és ha nem is lenne az, akkor sem tudnék rá haragudni ;)
Az apukája ugyan a kialvatlanság hatására már vitatja, hogy szabad hagyni nappal álomba merülni, mondván aki éjjel legény a gáton, az nappal is legyen az, de ilyenkor mindig meggyőzöm, hogy egy 4 hónapos kislány hadd ne legyen már nappal is legény. Fárasztó persze, néha már sírdogálni van kedvem, de végül mindig győz, hogy az ő igényei számítanak mindenek felett. Olvasom a beváltnál beváltabb sírni hagyós technikákat, amit a legjobb szándékkal javasolnak a legközelebb álló családtagok és barátok is, de egészen egyszerűen nem megy. Az egy dolog, hogy nem vagyok a híve, de nem is tudom sírni hagyni, fizikailag nem megy. Én ebből a szempontból a kötődő nevelés tanítását érzem helyesnek, hogy a kicsi mindenre megérik, amikor itt az ideje, nem azért, mert tanítják rá (jelen esetben alvás tréninggel), hanem mert annak van az ideje. Ahogy járni sem azért jár, mert tanítják rá. Nem tudom, csak érzem, és egész egyszerűen nem megy az, hogy leteszem, és kimenjek, amíg ő megnyugszik (vagy inkább feladja a reményt, hogy megvígasztalják), és elalszik maga.
Sajnálom, hogy a mai szülinapos bejegyzésben panaszra adtam a fejem, hiszen mellette annyi minden szép dolog történik, igazán jókedvű a mi 17 hetes törpink: gagyorászik, nagyokat visongat, bulizik Halász Jutkára, mindent megfog, és egyik kezéből a másikba ad. Hátról oldalra fordul, hogy elérjen valamit és onnan vissza, közben nagyokat nevetgél... Na és pukizik :) Az apukája megkülönböztetett figyelemben részesül, amit néha már irigylek: elég, ha Bali csak a baba hajába fúj, ő máris kacag. Nekem ugyanezért többet kell dolgoznom, bár máskor ok nélkül csinálja :)
Pár hete mindig lenyitom a babakocsi "kapucniját" séta közben, mert egyre inkább élvezi a kilátást, a pálmafákat különösen kedveli, amit őszinte csodálattal az arcán fejez ki, hangosan "húúú" szókat mondogatva, közben néha rám-rám pillantva, hogy én is látom-e. Barcelonában még most is ősziesen hullanak a falevelek, sőt a szél vadul kergeti őket, ami aztán leköti a pici figyelmét. Van ennek a nyitott babakocsizásnak egy másik folyománya is, ti. a héten egy madárka pont a kis arcát... tisztelte meg... Szerencsés kislány! Még jó, hogy nem a szájába /szemébe guánózott az a kis pofátlan. A pécsi mama tanácsára meg is vettem az első itteni lottónkat, hátha Mia nyer. Szóval ha hagyom a blogot, és nem jelentkezem többet, tudjátok...
Szóval Mia édes és tényleg jókedélyű, ezért nem szabad(-na) túlzottan aggódnom a kevés alvás miatt, és el kellene hinnem a La Leche Ligának, hogy azért alszik nyugtalanul, mert az agya feldolgoz, és hát ebben a korban fejlődik a legtöbbet. A mi babánk meg biztos nagyon okos lesz :) Persze én idegeskedem rendesen, és csak küldözgetem a megnyugtatóbbnál megnyugtatóbb cikkeket Balinak, hogy ő is érezze, van élet a csecsemőkor után ;) Különben is, apuci táplálkozzon a kislánya mosolyából, amivel kitünteti őt! Mert anyuci (ez volnék én) szerető családot szeretne, ahol mindenki megnyílik a másik előtt, és ezt a bizalmat bizony most kell megalapoznunk. Nem sírni hagyással! Sokkal inkább rengeteg öleléssel és türelemmel.
Hogy is hagynám sírni őt?
Boldog 17 hetes szülinapot, Kicsi szív!
Ha még nem árultam volna el, ez a megszólítás nagyjából félidős magzati korból származik, amikor is véletlenül rátaláltam Szekeres Adrienn Kicsi szív című dalára, amit rögtön annyira magaménak éreztem, hogy napjában 5x biztosan meghallgattam és fennhangon énekeltem Miusnak, aki azóta is felismeri. A dal itt meghallgatható, dalszöveg ITT OLVASHATÓ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése