Hihetetlen gyorsan repülnek a hetek, főleg ha még ünnepek is közbeékelődnek: Mia 15 hetes, három és fél hónapos...
Igen, mostanában akadtak programok, még úgy is, hogy ilyen picit babával inkább tartózkodtunk az extráktól. Nem buliztunk Szilveszterkor, sőt, de szerveztünk babatalálkozókat, még ha ezek egyelőre inkább csak mamatalálkozók is babákkal. Meghívtuk a két nappal fiatalabb Nimrodot és anyukáját egy kis benti programra, és sétáltunk a 11 nappal fiatalabb Larával és anyukájával a parkban, akikről csak az ünnepek előtt szereztem tudomást.
Most Mia épp kicsit nyugtalanabb napokat él át: rángatja, kapkodja a kis fejét, dörzsöli a nóziját, szemét, fülét, és az alvás is kicsit zaklatottabb. Ráadásul itt-ott bőrpír alakult ki a kis testén, amit próbálok a lehető leghiggadtabban kezelni, hisz lehet allergia, de lehet az is, hogy úgy megy, ahogy jött. A nyugtalanság meg lehet valami fájdalom, irritáció miatt, vagy attól, hogy épp átrendeződnek a kaksizási szokásai, avagy a 3 hónapos korra mondott növekedési ugrás miatt.
Jó nehéz ez ám: a legkevésbé sem akarom őt betegnek látni, de az első jeleknél találgatok, analizálok, dokumentálok. Közben próbálnék nyugodt maradni, mert azzal segítek neki legtöbbet. Nehéz anyának lenni!
Persze édes dolog is, de igazán átértékelődik minden, és az ember sokszor "magabizonytalanabb" már nem is lehetne, pedig most van szükség leginkább a lélekjelenlétre, jó döntésekre.
Mégse bíznám senki másra! Nem azért mert én csinálom a legjobban, hanem mert maximálisan részese akarok lenni mindennek, ami vele kapcsolatos, mert senki másra nem hárítanék és nem is háríthatok át semmilyen felelősséget.
Sokszor csak nézem őt, és még akkor is boldogság, ha épp az elmúlt 24 órában 2-3 órát sikerült valamiképpen aludni. Sokszor kérek segítséget Balázstól, ami meg ismét nagyon nehéz, főleg mivel a hosszú analizálgatással töltött évek során ráébredtem, hogy talán a legnagyobb nehézségem az életben segítséget elfogadni, nemhogy kérni... Pedig hát ilyen támogató, segítő családdal a hátam mögött gyakorolhattam eleget. Mondom is mindig Anyának, de sose hiszi el, hogy nekem ez kellemetlen, nehéz, - keresem a jó szót, legjellemzőbb kifejezést - vívódással jár. Pedig - most Miára és Bali segítségére értve - tudom, hogy nem egyedül kell ezt csinálnom, de ő máshogy éli meg, nem figyelgeti percenként, hogy lélegzik-e a baba, nem sző elméleteket már most a lelki fejlődéséről. Ráadásul munka mellett apa, míg én csak anya vagyok.
Jaj, de nagyon elkanyarodtam...
A lényeg az, hogy boldog 15 hetes szülinapot, kicsi Miám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése