Arról már sokszor írtam, és biztosan fogok is még, hogy milyen a munka, mi változott azóta, mennyire örülök, hogy én is keresek valamit a konyhára, de még nem számoltam be a mindennapjaimba emiatt beköszöntött egyik jelentős változásról, a reggelekről.
Eleve óriási változás, hogy reggelente felkelek, és nem csak Balinak reggelit készíteni és aztán megint megnyugodni, esetleg visszaaludni, hanem elkészülni, elindulni, munkába érkezni. De ez csak az egyik vetülete az új reggeleimnek. A másik megtapasztalni a reggeli Barcelonát. Merthogy ez jó! Nem a hajnali kelés, azt nem tudom megszeretni, de az, amikor - különösen most nyáron - meglátom az első napsugarakat, az jó! Mivel nem nyílnak Kelet felé az ablakaink, az ember azt gondolná, először a kapuban ér a nap reggelente. De nem! Olyankor még eléggé lent van (lapos szögből süt) a nap, így világosban ugyan, de nem napon sétálok (rohanok) a metróig. Majd felszállok a sárga metróra, hat megálló múlva átszállok a pirosra, majd újabb 5 megálló múlva a város túlsó felében érek újra a felszínre, ahol már a metró lejárat (ebből a nézőpontból feljárat) lépcsősorának aljáról felpillantva eldől, mire számíthatok. Itt ér ugyanis először a reggeli napsugár. Ilyenkor még egész baráti, elsőre nem gyilkos, és a néha túlhűtött metrókocsik után igazán kellemes érzés ott, a metró kijárat lépcsőjén azt látni, hogy ma bizony süt. Igaz ugyan, hogy amikor már mondjuk öt perce álldogálok, várakozom a buszra, amivel végül elérhetek a munkahelyemig, már kevésbé kívánom a "melengető", szédítően tűző reggeli napot, de első látásra mégis olyan megnyugtató!
Aztán ott van a reggelben az a lehetőség is, hogy láthatom ébredni a várost! A házban azidőtájt mikor kelek-indulok, rajtam kívül a szinten lakó egyik szomszéd és egy másodikon lakó bácsi mocorog még, aki ilyenkor viszi le a kutyáját. Így amikor az orrom előtt viszik el a liftet, általában nem meglepetés, ki volt az. Fogadni mernék rá, hogy a szintünkön lakó szomszédnak szintén Dolce Gusto kávéfőzője van, mert kb. negyed órával idulás előtt menetrendszerint megszólal.
A házunkból kiérve az első sarkon szokott eldőlni, időben indultam-e: ha a kávézó/bár lépcsőjén ül a kisegítő bácsi, még abszolut időben vagyok, hisz még vár a tulajra. Ha már nagyban pakolja ki az asztalokat, necces, sietnem kell, de még van esélyem odaérni, viszont ha már vendég is ül az asztaloknál... Ilyen csak egyszer volt, és nem késtem túl sokat, de az előjelek nem hazudnak...
Amíg a metróhoz elérek, itt a környéken jellemzően a kávézói alkalmazottakkal, a pékségben dolgozókkal, és a kivétel nélkül minden nap aktív utcaseprőkkel találkozom. A metrólejárt környéke már sejteti, hogy azért van élet ilyenkor is, de csak a metróban lent válik egyértelművé, hogy a fenti, alvó város alatt azért ilyenkor is nyüzsög a föld alatti élet: a metróban mindig vannak ismerős arcok, de tömeg is - különösen a piros vonalon. Eleinte sokszor láttam egy pasast az egyik megállóban (mindig ugyanabban), aki mindig csak ott ült a padon, néha feltett lábakkal, és nem szállt fel a szerelvényre. Róla azt gondolom, jólszituált hajléktalan, és amióta nem látom, azt remélem, lett végre valahova hazamennie. Remélem!
Amikor a metróról buszra szállok, már ébren a város, a buszon általában már kollégák is vannak, és velük (vagyis inkább csak velük párhuzamosan, mert ritkán beszélgetünk) ébredezem tovább én is. Zenére vagy ha ezen már szerencsésen túljutottam (két átszállás után már nem is olyan nehéz ám ébren lenni), olvasok!
És igen, ezzel elértem a munka és a reggeli utazásaim egyik nagy előnyéhez: újra olvasok! Sokat, és ezt (is) szeretem :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése