Könyvcsere-csopi

Olyan büszke vagyok magamra:

Létrehoztam egy könyvcsere csoportot a barcelonai magyaroknak a facebookon :) Na nem mintha ez eddig nehéz lett volna, vagy annyira eredeti ötlet lenne, hiszen - mint utólag kiderült - az egyik magyar étteremnek van ilyen "szolgáltatása" is, viszont tuti van rá igény, mert már én is csereberéltem korábban, és mások is űzik ezt a sportot. Ha meg van rá igény, miért nem csinálnánk rendesen? Hát megcsináltam, igaz, a technika még nem fejlődött ki (csak pontosan 10 órája létezik ugyanis), de a lényeg, hogy létezik és informatív :)

Volt már néhány pozitív visszajelzés is, aminek különösen örültem... Ebből a szempontból olyan vagyok, mint egy kisgyerek, csinálom, amit kell (mellesleg jelen esetben, amit hasznosnak is találok), aztán várom, hogy mások örüljenek :D

Ja, és ezen kívül is nagyon helpful vagyok, mert a kapcsolati tőkémet (hát már az is durva, hogy nekem olyanom is van!!!) igénybe véve talán segíthettem/segíthetek egy verseskötet magyarra fordíttatásában :) Ezúton is köszi a fordítóbarátok (nem szerztetesek) visszajelzéseit, mert már akkor is haladás ez, ha a végén esetleg mégsem lenne belőle semmi. Én azért remélem!

Szóval nagyon elöntött a jóérzés tegnap-ma, mert ha már (még) nem dolgozhatok, akkor legalább másban (nyilván apróságokban) hasznosnak érezhetem magam. Hasznos... Hát igen, minden viszonylagos... De én most akkor is örülök! :)

Egyébként pedig... bár ezt már lehet, hogy írtam korábban is??? Vagy csak gondoltam? Mindegy! Azt találtam ki a munkanélküliségemre vígaszul, hogy ez nem más, mint amit korábban akartam. Igen, mert még az egyetem alatt volt egy pont (biztos vagyok benne, hogy Anyu különösen jól emlékszik rá), amikor borzasztó fáradtnak éreztem magam, és majdnem sikerült elintéznem magamnak egy szabad évet. Akkor nagyon azt akartam. Úgy éreztem (21-22 évesen, ami azért, lássuk be, durva), hogy nagyon elfáradtam, belefáradtam abba, hogy mindig a suli volt a lényeg, azzal érveltem gondolatban (és sajnos ez ki is hallatszott a fejemből...), hogy mindig jó tanuló voltam, mindig kicsit magasabban volt a léc, mint ahogy kényelmes lett volna, sokan mások a gimi után eljátszhatták, hogy még nem tudják, mit akarnak az életben, én meg egyik padból a másikba ültem. Ami valljuk be, teljesen természetes, és most már tudom, hogy így volt ez a legjobb, és borzasztó hálás vagyok mindenki támogatásának, segítségének és unszolásának, amiért nem hagyták, hogy elengedjem azt a bizonyos félévet. (Pedig mit meg nem tettem érte...) Viszont maradt egy beteljesületlen kívánságom, az az egy év; a mégis sikerült félév után még kettő sikerült, aztán gyakorlatilag el sem kezdtem munkát keresni, amikor kopogtatott egy remek munkalehetőség, amiből 2,5 dolgos év után egy másik remek állás újabb 2,5 évig, majd végül egy az eddigieknél is kimerítőbb év egy harmadik remek helyen. Nem ironikusan mondom ezt, tényleg mindegyik munkahelyem remek volt a maga nemében, és tökéletesen biztos vagyok benne, hogy tapasztalatszerzés szempontjából jobban nem is választhattam volna. Viszont tény és való, hogy pihenés nem sok volt benne. Egészen tavaly november 17-ig, amikor felültünk arra a repcsire. Tele bizonytalansággal, és csak egy icipici örömmel afölött, hogy most egy ideig tuti nem nyitom meg word-fájlok százait naponta.

A cél - a kezdeti csak a nyelvtanulásra koncntrálás mellett ill. után - mielőbb munkát találni nekem is Barcelonában. És ez még mindig cél, és nem adom fel, de talán nem túlzottan ezoterikus, és nem rezignált, ha azt mondom, ez volt az az év, amit 2003. telén majdnem szabaddá tettem magamnak.