Tudom, persze, hogy tudom Mius külcsinre nem igazán hasonlít rám, de azért a helyiek (spanyolok, katalánok, bevándorlók) keményen emlékeztetnek is erre. Jó gyakran! A felett már elsiklom, hogy A játszótéren rendszeresen megkérdezik, hogy az enyém-e, de hát itt ugye sokak bízzák a babáikat bébicsőszre, szóval jogos. Tegnap viszont, hát hogy is mondjam? Beletörölték a képembe a nyilvánvalót:
Kettesben sétáltunk, Mia is saját lábon, és azzal szórakozott (mint sokszor), hogy minden üzletbe és kapualjba benézett, ill. bement. Épp egy kis ruhabutik első 50 centijébe slattyogott be, nézett körül, amikor az eladó (feltehetőleg a tulaj is), egy ötvenes hölgy, megcsodálta, becézgetni kezdte, és mivel erre a kisasszony kihátrált, egy cukorkával (agyam eldobom ettől is, de ez más téma) a kezében "üldözőbe vette". Megkérdezte, odaadhatja-e a Mia által már kiszúrt, színespapíros (tehát letagadhatatlanul neki szánt) cukorkát, aztán folytatta a gyerek méltatását, milyen szép, milyen csini, milyen bátor, milyen szőke. Mondom, hogy hát igen, inkább az apukájára hasonlít, mire jött a szülői büszkeségködből kissé visszarántó, megsemmisítő válasz, hogy "micsoda szerencse"! Bamm! Szép a gyerek, még jó, hogy nem hasonlít rád! :D Persze röhögök rajta, de na... Értitek!?!
A cukorkát amúgy elfogadtuk, csakúgy mint egy nappal előbb egy zacsi chips-et és egy nyalókát, és a színes csomagolás és szokatlan forma iránti lelkesedés alábbhagyásával ezek vagy baba helyett anya fenekét növelik, vagy a kukában végzik. De most komolyan, miért adnak ekkora babának cukorkát??? Adnának csokit, azt én is jobban szeretem :D És most már (sajnos) Miustól sem teljesen tagadom meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése