Azt mondtam, innentől nem köszöntöm itt hetente a kicsi lányom, és így is van, de nehéz levetni a szokásokat: ma éjjel is notoszkált a fejemben, hogy elő "kell" készítenem a reggeli bejegyzést. Persze sosem kellett, csak így alakult, és megtetszett az ötlet. Aztán arra is gondoltam, mennyi témával el vagyok maradva: már a második magyarországi utunkról nem számoltam be, Mia szülinapját sem dokumentáltam,ami igazi szégyen, és azóta egyéb is kimaradt. De ez most más!
Most nem köszöntöm, most nem számolok be semmi eseményről, most csak le kell írnom, nehogy a gondolat elszálljon, mert fontos.
Hogy sosem volt még senki Mia előtt az életemben, aki őszintén hitte (már pocakon kívül is), hogy mi ketten egyek vagyunk. És ez -bár olyan természetes, mivel minden baba így éli meg az első heteket - talán a legtöbb, amit kaphatok. Kell, igen kell a mosoly, kell az ölelés, kell a vele együtt nevetés, de azt hiszem, ez az elképzelés, most hogy kellő távolból tudok erre tekinteni, ez az, ami anyává tesz. Szerethet engem bárki barhogy, ezt csak a gyermekem érezheti irántam. És ha már túl is vagyunk ezen a képzeten, erre mindig úgy szeretnék gondolni, mint ami megkülönbözteti a kettőnk kapcsolatát bárki mással való kapcsolatomtól.
Érzelgős, tudom, de ez van. Most ezt érzem fontosnak, és nem akarom elfelejteni.
Vagy lehet, hogy csak onnantól érzelgős, hogy én ezért hálás vagyok Miának? Mindegy! Akkor is így van. Tök mindegy, én mit meg nem adnék neki, az fontosabb, mennyi mindent kapok tőle, kezdve ezzel az érzéssel!
Amúgy tényleg fantasztikus korban van most is, már egyértelműen különálló egyéniség, jó a humora, nyitott és vidám. Olyan fantasztikus reakciói vannak, hogy az ember lehidal. Ma vacsi közben olyan kacagást rendezett, hogy azt öröm volna visszanézni, kár hogy csak az emlékezetembe véshettem. Okos és érzékeny, figyelmes. Imádja a kutyákat, és ebből a szempontból már most olyan, mint én kislányként: a környék összes gyerekkompatibilis kutyáját összetaperolja, ha hagyják :) Már nem egy kutyatulajdonos utalt rá, hogy hamarosan kutyánk is lesz a cica mellé :)
Élvezt nézni, ahogy egyre kifejti az egyéniségét, megmutatja magát, ügyesedik, okosodik. Sokszor kell a türelem is persze, most volt pár nap, amikor minden etetés közelebb vitt az idegösszeroppanáshoz, de hát tanul a lelkem, és a határokat is feszegeti. Hiszen gyerek. De még milyen gyerek!!! Tényleg fantasztikus kislány!
Azért imádkozom, hogy tudjuk őt jól inspirálni, megmutatni neki az általunk ismert Világot, óvni őt, és a Világot legalább egy hajszálnyit megpróbálni jobbá tenni, hogy neki jó legyen. Önbizalmat és magabiztosságot adni neki, olyan biztos alapot adni neki, amire mindent építhet, és amihez bármikor visszanyúlhat.
Olyan alapot szeretnék adni neki, mint amilyennek a Szívek szállodájában Rory kapott, de még inkább olyan kapcsolatot szeretnék vele, vagy olyat mint amit a Muzsika hangja Mária nővére adott, alakított ki a gyerekekkel. És olyat, amilyet én kaptam a szüleimtől, amit nem mellesleg köszönök nekik. Vicces, hogy a legfontosabbat és legvalódibbat írtam utóljára, de nem mindennel így vagyunk? Hogy a filmekben látottat idealizáljuk a valóssal szemben? Pedig így hogy már nekem is gyerekem van, látom, mennyire jól csinálták, csinálják a szüleim a dolgukat, és hogy ez milyen kutyanehéz lehetett...
Istenem, de szeretném én ezt a szülőséget jól csinálni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése